Elnyomva...

 Catelyn:

Elnyomva...

Úgy mondanék valamit, de inkább hallgatok...

Magamba fordulva üvöltve jajgatok,

Sikoltva szaggatom meggyötört lelkemet,

A kételyem aláránt, megfojt és eltemet!

Nem bírom tovább. Már nem akarom bírni...

Elbújok, jó mélyen, ne lássanak sírni...

Majd megrázom magam. Talpra tudok állni!

Úgyis ha tudom, hogy nagyon fog majd fájni...

Istenem, vedd észre, túl sok már a teher!

Életem, lelkem mind romjaiban hever!

Építem, újra fel- mondd, boldognak látszom?

Elnézően mosolyogsz: milyen jó, hogy játszom...

Hát tudod mit? Haragszom, de durvább is lehetnék!

Annyi minden van, amit a szemedre vethetnék!

De nem figyelsz... Rám soha! Tán átlátszó vagyok?

Vagy hozzám mérten a vágyaim túl nagyok?

Pedig nem kértem túl sokat. Szándékosan soha!

Te teremtettél! Te vagy mindennek az oka...

S ha hinnél bennem -oktalanul- mégis...

Vedd észre, Isten! Ember vagyok én is!

Esetlen, szánalmas, vétkező és gyarló!

Ott suhog felettem, minden nap a sarló...

És ne gondold, nem félek... Nincs is mitől félnem...

Csak adj egy kis időt, gondtalanul élnem...

Egy percet, egy órát, hogy tudjam, minden rendben...

Azután elalszom -ígérem- majd csendben...

És ha ott leszek -valahol-, ahol nincs, csak béke...

Nem fogok sírni, sajnálva, hogy vége...

Tatabánya, 2025. szeptember 9.