Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn

2023. szeptember 26., kedd

Hajnali gondolatok

Catelyn:

Hajnali gondolatok


Más illata van az esőnek, korán reggel a betonon Máshogy simogat a szellő, de hogy miért érzem így, nem tudom... Máshogy sietnek munkába úgy tűnik, az emberek... Lehetnék én is valaki más, valaki új, de nem merek... A lámpafények-homályában elvesznek a csillagok Kiabálnék lábujjhegyen, nézzetek le, itt vagyok! A sok magasra nőtt épület, annyi szépet eltakar... Idegen vagyok egy idegen helyen, talán ez, ami felkavar... Mikor a régi önmagam voltam, még tudni véltem, hogy ki vagyok... De már nem vagyok ő, de még az sem, akit majd egyszer itt hagyok... A jövőbe nézve nem is sejtem, egy pillanat múlva ki leszek... Kicsi vagyok egy nagy városban, gyere értem, mert elveszek! Gyere el értem, jövő énem, és vígasztalj meg, hogy semmi baj! Talán ma még idegen kicsit a tömeg, a fény, a halk zsivaly... És idegenek a hűs betonról visszaverődő illatok, De odafent, hogyha nem is látom, ott ragyognak a csillagok... Van ami nem fog megváltozni, akkor sem, hogyha más leszek... Van ami a részem marad teljesen mindegy, hogy mit teszek... Jó tanácsom jelen-magamnak, légy hű magadhoz, mert szétesel! Gyere el hozzám, jövő énem, bizonyítsd be, hogy létezel! Tatabánya, 2023. Szeptember 19.

Tétova bizakodás

Catelyn:

Tétova bizakodás

A múltba révedek, de a jövendőt kutatom! Rettegek! Annál is jobban, mint mutatom, Bár tudom, hogy örülnöm kell, hiszen élek, De a mi lesz majdtól reszketek, félek! Voltak álmaim -de semmivé válltak... A reménytelenbe keringve szálltak, Néha felcsillan köztük egy tétova mégis? És bizakodni kezdek egy kicsikét én is... De felüti fejét rögtön a mégse... Nem tudok hinni a jövőben én se... A majd lesz valahogy, amire várok, Amíg az elmúlás semmi sötétjébe szállok... Zuhanok a semmibe keringve egyre, Bár kapaszkodnék vérző kézzel a hegyre... De a támaszok előllem egyre csak hullnak, És keserű könnyeim lelkembe fullnak... Sikítok, de úgy, hogy ne hallja senki! Képes leszek most is erősnek lenni! Lelkem bús sötétjét nem fogják látni! Én tudom egyedül hogy tud ez fájni... Én vétkem, én lelkem, én elcseszett jövőm! Gyengülök, úgy érzem egyre fogy erőm... De képes leszek -még egy utolsót- szállni! Azt sem bánom, ha nem fogják látni! Magam erejével! Magamért! Magamnak! Érezni fogom még lelkemet szabadnak! Bár jövőmben szinte csak rémeket látok, De repülök, mielőtt elmúlttá válok! Bicske-Tatabánya között a buszon, 2023.09.06.

Kétségek között

Catelyn:

 

Kétségek között


Nem vagyok való én erre a világra... Kaparok előre küszködve -hiába... Boldognak kell lennem - hiszen annak látszom... Könnyezve nevetek... Hidd csak azt, hogy játszom! Nehéz... De panaszkodni nem igazán tudok... Egyről a kettöre -majd valahogy jutok... De kedvem lenne néha csak úgy keservesen sírni... Összegömbölyödve: hogyan fogom bírni? De nem lesz jobb, és nem lesz könnyebb tőle... Araszolok apránként egyre csak előre... Valahova egyszer tudom oda fogok érni... És képes leszek -talán- önmagamnak élni... Tatabánya, 2023. 08.28.

2023. augusztus 3., csütörtök

Jövőkép


Catelyn:

Jövőkép



Van egy sírkő, a jövőbe rejtve!

Haladsz felé a sorsodat sejtve!

Remélve titokban valami szebbet,

Mint semmibe robbanó halálos csendet...



Néha úgy érzed, jó lenne tudni...

Néha szeretnél előle futni...

Néha retteged, néha meg várod...

Miközben életed útjait járod...



Reménykedsz, hogy talán nem is fog fájni!

Lesz időd karodat búcsúra tárni...

Utolsó mosollyal - nem szabad sírni!

Megnyugodva: ők is ki fogják bírni!



Van egy sírkő, a jövődbe rejtve...

Követed sorsodat csak a biztosat sejtve...

Néha örömmel, néha meg bánva,

Csalódva miért lett neked ez szánva?



Kinek így, kinek úgy, de nehéz az élet!

Észre sem vesszük már olykor a szépet!

Elfelejtjük gyakran, hogy jó azért élni,

És nem kell a haláltól rettegni, félni...



El fog jönni, ahogyan meg lett az írva!

Kapaszkodhatunk, hiába sírva...

Haladékért esdve, hisz jó lenne élni!

Kitől lehet -csak egy órácskát- kérni?



Nincs kegyelem, üt az óra, eljönnek érted!

Elcsitul a szív miközben dermed a véred!

Kívülről szinte csak alvónak látszol...

Szeretnéd hinni, ugye, hogy játszol?



Semmivé foszlik, aki valaha voltál!

Temető vár, sírhant és dallamos zsoltár...

Sírkő, rávésve amit a jövendő rejt csak!

Bús ígéret arról, hogy nem lesz több holnap...



Mi lenne, ha tudnánk, hogy mikor lesz vége?

Minden lényegtelent eltennénk félre?

Utoljára -először - élveznénk az életet?

Megfejtve -megkésve - végül a lényeget?



Vagy tennénk -amíg lehet- csendben a dolgunk...

Lennénk egy kicsit még azok kik voltunk,

Nem töprengve arról, kik lehettünk volna!

Porból-porrá testünk elvegyül a porba...



Van egy sírkő a jövődbe rejtve...

Van egy életed, de élni mond mersz-e?

Visszanézve talán úgy látod majd: vétkeztél,

De talán ebből fogod tudni, hogy léteztél...



Óbarok, 2023. augusztus 2.




2023. július 7., péntek

Egyetlen óra...

 Catelyn:


Egyetlen óra...


Egyetlen órát kérek magamnak, ígérem, aztán jó leszek!

Egyetlen órát – mielőtt még önmagamban elveszek…

Egyetlen órányi néma csendet, elmerengeni kis időt,

Pedig kérhetnék új élet utat, és végig talpalni jó cipőt!


Nem kérek új célt, nem kérek támaszt, nem kérek semmit, ami van!

Egyetlen óra, ennyi a vágyam, hadd legyek addig önmagam!

Hadd legyek én, az egyetlen fontos, a gyarló módon emberi!

Ne a szürke, mindennapi, aki felvállalni magát nem meri!


Egyetlen óra! Egy rövidke ünnep! A szabadság édes illata!

Szeretném látni, hogy ragyog felettem, a jövendő remény csillaga!

Álmodni szeretnék, szabadon, bátran, nem félve attól, ami lesz!

Nem rettegni, hogy sok hiába ábránd, valót, és igazat tönkre tesz…


Egyetlen órát! Tényleg csak egyet! Hadd legyen minden perc enyém!

Ne legyen belém vetett hit, és ne nyújtsanak elvárást felém!

Ne legyen bizalom, hamis ígéret, csalóka szó, csak néma csend!

Egyetlen óra, hogy szívembe nézzek, mi van mélyen elrejtve bent…


Egyetlen óra, csak hogy tudjam, tudok még egyénként létezni!

Nem csak feladatok hosszú sora vagyok, mit el kell végezni!

Nem vagyok eszköz, megkopott lépcső, vagy testet öltött hallgatás!

Több vagyok, mint egy elrebegett, együttérző, halk jajgatás!


Egyetlen óra! Önmagammal! Hogy figyelni tudjak végre: rám!

Egyetlen óra, amíg nincsen rajtam sem gyeplő, sem hám!

Egyetlen óráig kerüljön le rólam minden rút iga!

Peregjen le a puszta földre minden emberi hiba!


Egyetlen óra, legyek bár szellem, lélek, vagy bármi éteri!

Egyetlen óra talán elég lesz önmagam végre érteni!

Egyetlen órát kérek magamnak, ígérem, aztán jó leszek!

Minden igát, terhet, gondot, önként és dalolva felveszek!


Egyetlen óra, csak hogy tudjam, valahol én még én vagyok!

És én leszek - bármilyen gyorsan szaladnak el az évszakok!

Egyetlen órányi édes szabadság, minden perce az enyém!

Egyetlen napsugár az éltem borongós, felhő-dús egén…


Bicske, 2023. július 07.


2023. június 20., kedd

Láng-lélek

 Catelyn:



Láng-lélek



Kedves Jövőm, Sorsom, vagy akár így is hívhatlak: Végzetem!

Nem is kell már, hogy ismételjem, ismered jól a nézetem:

Majd lesz valahogy, vagy így vagy máshogy, valahogy mindig alakul!

Kapaszkodom, foggal, körömmel megátalkodottan makacsul…



Nem adom fel, ki fogom bírni, vagy így vagy máshogy, még nem tudom…

Az élet iskola? Tanulok élni! Nem reszketek azért, hogy megbukom…

Tudom – bármi vagy – vár még sok lecke, felelet is lesz még, nem kevés!

Lesz még bőven zokogás, bánat, és az eljövendőtől rettegés!



De tudom, hogy lesz még nevetés, kacaj, gondosan őrizgetett öröm!

Hogyan és miként, mikor és meddig? A fejem ezeken már nem töröm!

Majd lesz valahogy. Vagy így vagy máshogy. Vagy sírok majd, vagy nevetek…

De kapaszkodom a létezésbe, hogyha többet már nem is tehetek…



Valahogy azért jó néha élni! Pusztán a létezésért létezni…

És jól esik az embernek néha emberi módon tévedni…

A tökéletesben és a véletlenben – e kettőben, tudod, nem hiszek!

Oka van annak, hogy néha napján kiborulok, és hisztizek…



De felállok, ha addig is élek! Mert makacs vagyok, tiszta dac!

Te döntöd el, hogy elkerülsz engem, vagy ahogyan vagyok, elfogadsz!

Oké, nem vagyok egyszerű eset, de a lelkem a sorsom faragta!

Tépte, törte, taposta, zúzta, ezernyi aprócska darabra!



Porrá zúzva, hamvába fulladt, de megújult erővel lángra kap!

Ha rövid időre, de messzire űzi a fenyegető, vad árnyakat!

Szobahőmérsékletre lehűlve, önmagammá majd megkötök,

Ábrándokat szőva a majdról, hogy milyen lesz hogyha megnövök…



Kitárom majd a lángból szőtt szárnyam, egy ugrással az égre felszökök!

És közben a lelkem kamasznyi énje, az ábrándjaimtól felröhög…

És nevetek én is, nem akarok sírni! Szevasz énem, újra itt vagyok!

Kitűzök az ábrándjaim egére, egy újabb csábító csillagot!



Az életem egén én vagyok a holdfény, a csillagok pedig az álmaim...

Az első napsugár a semmibe mossa minden reggel a vágyaim!

De minden este, amikor csend van, és pusztán az életért létezek,

Lángból szőtt szárnyain csattog a szabadra bocsájtott képzelet…



Tudom, hogy nem repülhet örökké, néha visszatér, megpihen…

Néha erőtlenül köddé válik a légüres, hideg semmiben…

De minden este, amikor felragyognak az első csillagok,

Búcsút intek borús valóság, bú és gond – mindent itt hagyok!



Tudod, Sorsom, Jövőm, vagy akár becézhetlek is: Végzetem!

Derűm előtt fejet hajt némán elég gyakran az értelem…

Bárhogy lesz is, a végén talán sírok, de lehet, hogy nevetek,

De nem adom fel, akkor sem, ha ez a legtöbb, mit tehetek!



Mány, 2023. június 19.





Hullámok

 Az ihletet adó mű Németh Sára keramikus művész, Léthé című alkotása.


Catelyn:


Hullámok

Néha a felejtés vizére szomjazom.

Jó lenne feledni... Igazán? Nem tudom…

De a Léthe hűs vize csábító, tiszta,

És amit elsodor, nem hozza vissza…


Melyik jobb: feledni, vagy feledve lenni?

Sírni, ha elmúlt, vagy sosem szeretni?

Meddig kell vajon az igazit várni?

Érdemes, ha -talán – nem fog, csak fájni?


Hullámzón támadnak engem az emlékek,

Mint semmiből feltörő, hívatlan vendégek…

Behunyom a szemem, nem akarom látni!

Vajon, ha nem leszek, akkor is fog fájni?


Feledni szeretnék! Bánatot, könnyet…

Semmi-sötétet, fájdalmas csöndet…

Mosolyba csomagolt, elfojtott zokogást…

Vész hírt sejtető, tétova kopogást…


Elfeledni mindent, azt, ami rossz volt!

Vihart, ami lelkemben őrjöngve tombolt!

Néma sikolyokat, könyörgő kezeket!

Semmibe elfújni, mint szellő a levelet…


De megtartanék pár emléket mégis!

Hiszen történt néha azért szép is...

De az első korty már eltöröl mindent...

Gyermeket, felnőtt-ént, hitetlent, Istent…


A Léthe hűs vize simogat, ölel…

A jelenből múlt lett, a távoli közel…

Küzdök még riadtan, a sors ellen úszok!

De érzem, lassan a semmibe csúszok…


Kezem még tétován keres egy támaszt…

Illanó emlékek közt kutatok választ…

Talán nem is fontos, hogy mi volt a kérdés…

Feledésre vágyom! Pusztító az érzés…


A hullámok összecsapnak fejem felett halkan…

Megkísért a múltból egy elfelejtett dallam…

Átölel a nem-lét, a megtisztító béke...

Fogadj magadba, vágyom hozzád Léthe!


Óbarok, 2023. április 22.