Búcsú a tündértől

 Catelyn:
Búcsú a tündértől
 
Magányos tündér, maradék mese…
Emlékké fakuló, tiszta hit…
Találkoztam, a szobámban vele,
Örömmel köszöntöttem újra, itt!

Tényleg örültem, hogy újra itt van!
Megsirattam, amikor elhagyott…
Szárnyán a holdfény finoman csillan,
Két szeme boldogan felragyog!

Kicsit, mintha csalódott lenne,
Bennem a gyermeket keresi…
Kutatom én is a csodákat benne,
De a lelkünk egymást már nem leli…

Pedig én annyira akartam látni!
Most nem szeretném, hogy itt legyen!
Titok volt csupán a jöttére várni,
Vágyott gyümölcs, ami már nem terem....

Isten veled Tündér, a mesének vége.
Szép volt? Talán az, nem tudom…
Rábízom emléked a tavaszi szélre,
Ezúttal örökre búcsúzom…  
 
Tatabánya, 2025. március 17.

Kép forrása: MI

A mackó

 Catelyn:

A mackó

Egy kopott mackó ül a széken, valakire várva…

Foltos szegény, ütött-kopott, jó ideje árva!

Nem volt, aki betakarja, babusgassa este…

Kallódott csak ide-oda, fakó bundás teste…

Ül a széken, magányosan, szeme helyén gombok…

A tömött vállról leperegnek apró-cseprő gondok…

Gondolkodik: valamikor, jaj, de nagyon régen!

Neki is volt kis gazdája, éldegéltek szépen…

Volt neki kis bögrécskéje, hozzá való tányér…

Voltak leckék, feladatok, legyintések: ráér!

Hiszen a kis mackó éhes, beteg, fáj a torka!

Szaladjunk hát mézecskéért, gyorsan, el a boltba!

Volt neki kis ágyacskája – sosem aludt benne!

Ha tehetné, ma is a kis gazdájához menne!

Aludna a párnácskáján, őrizné az álmát…

És ha halkan nyöszörögne, simogatná hátát…

Hova lett a régi ház, és hova lett a gyermek?

Hova tűntek el az álmok, ártatlan kis tervek?

Hol a kis ágy, takaró, és hol lehet a párna?

Miért lett a kopott mackó olyan régen árva?

Elmentek már nagyon régen, nem tudja, hogy hova.

Elmentek és -ígérték bár! - nem jöttek meg soha…

Szegény mackó, helyhez kötött, hiszen nem tud járni,

Nem tud mást, csak szakadt szívvel, hűségesen várni…

Egy kopott mackó ül a széken. Magányosan, csendben…

Ölelgetik, vigasztalják – még sincs semmi rendben…

Nincsen semmi, ami jó volt, valamikor régen…

Ezért ül ily szomorúan a múzeumi széken…

De amikor aláhull a csillagfényes este…

Megborzong a kopott mackó bánat-teli teste…

Álmodik, a régen voltról, elfelejtett szépről…

És a gyermek kacagásról – valamikor régről…

Mány, 2025. június 16.

Az ihletet Az Élet Menete Alapítvány Facebook posztja adta. Pár sor egy kedves önkéntesről, és egy valódi, árva mackóról.

Imák

Catelyn:

Imák

Egy ima: azokért a gyermekekért, akik nem születnek meg már soha!
Egy ima: azokért, akik elmentek, csak senki sem tudja, hogy hova!
Egy ima: azokért, kiket tömegsír nyelt el – ki tudja miért volt? – régen!
Egy ima: azokért, kik halálra fagytak, magukat ölelve, télen!
Egy ima: azokért, akik búcsúzni tudtak, alig hallható-halkan!
Egy ima: azokért, akiket őriz, egy töredék verssor, egy dallam!
Egy ima: azokért, akik csak tűrtek – beletörődve – csendben!
Egy ima: azokért, akik akarták hinni, hogy lesz egyszer minden rendben!
Egy ima: azokért, kiket ezernyi módon gyötört -mert tudta – az élet!
Egy ima: azokért, akik a semmiben leltek egy atomnyi méretű szépet!
Egy ima: azokért, akik képesek voltak az utolsó percig is várni!
Egy ima: azokért, akik hittek-és tudtak is!- csodákat látni!
Egy ima: azokért, akik átálmodták a halálba magukat, szépen!

Egy ima: azokért, kiket senki sem ismer fel a megkopott képen!
Egy ima: minden keserű könnyért, és ugyanannyit ér a bánat!
Egy ima: hátha feloldozást nyer minden mesterkélt látszat!
Egy ima: a tegnapnak, holnapnak, mának és minden igeidőnek!

Egy ima: annak, aki cselekszik, és egy jár a megfigyelőnek!
Egy ima: azokért, akik e-percben is valahol elmúlttá lesznek!
Egy ima: azokért, akik észre sem veszik, mikor a semmibe vesznek!
Egy ima: azokért, akiket régóta nem keres  már sehol, senki!
Egy ima: minden elveszett létért, hogy ne legyen, aki volt, „ennyi”!
Egy ima: megbocsátásért esdve a bűnöknek, vétkeknek, hibáknak!
És egy utolsó ima -együtt rebegve – a megkeseredett Világnak!
 

Tatabánya, 2025. 06. 03.

*A verset Badu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért című műve ihlette.

Kép forrása: MI

Voltamnak

 Catelyn:

Voltamnak

 

Kedves, rendes kisleány! – Aki voltam régen…

Elszaladt az idő a fejed felett szépen!

Nem is vagy már kicsike, rendes is csak néha…

Nem kacagtat könnyekig, semmiféle tréfa…

Nem csodálsz rég bogarat, nem számolgatsz szirmot…

Nem suttogsz a Hold fülébe, éjjelente titkot…

Nem csapkodsz a szárnyaddal, rég nem akarsz szállni...

Az vagy, akivé igazán nem akartál válni…

Nem viselsz már koronát, nem jön hintó érted…

Nem olyan az életed, mint ahogy azt kérted…

Nem kergetsz már álmokat, a megszokottat járod…

És a tarka életet csak szürke fényben látod…

Mégis, kedves kisleány – aki voltam régen…

Örökké nem játszhatsz kint, a napsütötte réten…

Fel fogsz nőni -úgy bizony! – ,  már tudom, ez a sorsod…

Nincs megírva mégsem az, hogy sosem leszel boldog!

Szóval kedves, kisleány – múlt idejű énem…

Legyen időd játszani majd – ahogy volt régen!

Örülj a napsugárnak, esőnek és hónak!

Csodáld, hogy a tó vizén csendben ring egy csónak…

Számolj este csillagot, súgj titkot a Holdnak…

Álmodj reményt – hinned kell – hogy szebb lesz majd a holnap!

 

Tatabánya, 2025. június 2. 

Kép forrása: MI

Semmiség

 Catelyn:

Semmiség

A világon -azt mondják- te vagy a Minden,

És az ember a számodra: semmi!

Hogyha létezel, hajolj le, Isten,

És én megsúgom neked, milyen: csak lenni!

Megteremtődni a lét-üres térben,

A csodákra -csak azért!- várni...

Kedvedre alkotni, lábadhoz térten,

Mert a semmit is meg kell szolgálni!

Örülni illik, és hálát kell adni,

Mert ennyi sem jut talán másnak...

Embertelenül embernek maradni,

Be nem hódolva a változásnak...

Hozzád méltóan szerénynek lenni,

Hibákat ejtve -miért ne?- néha!

Terheket könnyedén, fél vállról venni,

Hit nélkül hinni: a létezés tréfa...

Remélni, akarni, vágyni és hinni!

Megkeseredve: máshogy volt régen!

A bürköt a pohárból csendben kiinni,

És álomba merülni halálos-szépen...

Az arcunkon ég a tegnapok pírja!

Azt ami volt -kimondani szégyen...

Az ember az álmában -muszáj! - hát bírja,

És bízik, hogy talán jobb lesz majd ébren...

Buszon, 2025. Május 19.

Kép forrása: MI

Nem tudom...

 Catelyn:

Nem tudom...

Igazán nem tudom... Általad? Érted?

Kedvedért? Miattad? Csak neked?

Sikoltva feszülsz meg: sohasem kérted!

De a múltat átírni nem lehet...

Összefonódtunk, mint a gyökér a földben.

Külön, de mégis csak egy vagyunk!

Némán kiáltunk -vigyázz! - a csöndben,

És vigyázunk, mert ha nem, meghalunk...

Általad? Miattad? Neked vagy nekem?

Nem mindegy? Számít még? Nem tudom...

Ha elkószálsz, hiányzol, nem vagy itt, velem,

De ha itt vagy: hagyjál már!- suttogom...

Kiáltanék, de úgy hallanád -félek...

Mégis érzed, ha feszülök...

És maradsz, habár te sohasem kérted,

De félsz, hogyha messzebbre kerülök...

Általunk? Miattunk? Velünk vagy értünk?

A sorsunk az, ami összeköt...

Valami, amit mi sohasem kértünk,

De ez a mi életünk -semmi több...

Tatabánya, 2025. Május 7.

Kép forrása: MI

Kételkedő

 Catelyn:

Kételkedő

Rengeteg furcsaság akad a létben…

Több tucat miért, és miért nem?

Csapodár cselekvő, tétova tétlen…

Én meg – így, ahogy – nem értem…

Akad persze olykor egy töprengő talán…

Előkerül néha egy lehetne…

Közben az életünk sejt-szerű falán

Ide-oda pattan a szerencse…

Fordulni késztet -de durva!- egy mégse…

Közben egy mégis-től menni kell…

Előre? Hátra? Már nem tudom én se,

És akárkit kérdezek, nem felel…

Nem akar, vagy nem tudja, mit kéne?

Vagy én vagyok az, aki hallgatok?

Kérdezett, hogy érthettem mégis így félre?

Vagy olyan választ vár, amit nem tudok?

Egymástól válaszra várva, mi ketten,

A másikat bámulva hallgatunk…

Köztünk a csend alig hallhatón cseppen,

Elfojtva, mit kéne hallanunk...

Esetlen egyszer kóvályog, kábán,

Kísérik megkergült majdanok…

A sohasem suttog kesergőn, árván,

Egy hallhatatlan-halk szavú dallamot…

Egy talán, egy mégse, egy aprócska mégis…

Egy egyszer, egy soha, egy majd, ha fagy…

Sok hihetetlen, de azért valódi tézis,

Amikor kellene cserben hagy…

Én akarom érteni, igazán, tényleg!

Mindent, amit még nem tudok!

De honnan tudjam, hogy mi is a lényeg,

Ha a kérdést sem hallják, mert suttogok?

Kiabálni kell, talán meghallják végre!

De nem mozdul a szám, tovább hallgatok...

Könnyekkel vádolva, nem vesznek észre?

Kételkedve: és hogyha nem vagyok?

Bicske, 2025. május 6.

Kép forrása: MI