Minden

Catelyn:

Minden

 

A világ nem csak fehér vagy fekete!

Talán egy tudatos alkotó remeke?

De az is lehet, hogy a véletlen szülte!

Miért nem lett vajon csak szürke?

 

Színes a csend, úgy is, ha néma!

Egy-egy szó, fény-szikra villan fel néha...

Színesen szállnak a légben az illatok!

Vágyódva csodálják a távoli csillagok...

 

A világ tarka-tavaszba öltözött!

A megújulás a szívekbe költözött

Rügyező zöld és harsanó sárga!

Ezernyi csoda: egy sziromba zárva...

 

Simogatóan selymes, lágy szellő!

Kék égen andalgó, gomolygó felhő...

Hold-ezüst, nap-arany, piruló hajnal...

Ébredő madarak csicsergő dallal...

 

Szédelgő lepke a dér lepte réten!

Utolsó rianás az olvadó jégen...

Útszéli tócsában kacagó napsugár!

Távoli ígéret arról, hogy jön a nyár...

 

Hóvirág, mellé a büntetés terhe...

Csábító igézet: csak egy szál, szedd le!

Valahogy, azért mégiscsak ott marad,

És utánad fehéren, helyeslőn bólogat...

 

Ébredő szerelmek, imák és ízek

Részeg áhítatban dobbanó szívek!

Titkon lopott, édes-hamis csókok!

Ki sem mondott, mégis mélyről jövő bókok...

 

Ábrándok, remények, eltemetett álmok!

Sosem-volt zenére ütemezett táncok...

Ami volt, ami lesz és közötte a jelen,

Ezernyi csoda, egyetlen kis helyen...

 

Egyetlen vízcseppben benne van minden!

Az élet, a remény, a forrás, az Isten...

Benne van talán a kezdet és a vég is...

Jelentéktelennek tűnik azért mégis...

 

Talán egyetlen vízcsepp csak a tenger!

És ici-pici atom mellette az ember...

Innen nézve látszik csak nagynak a világ,

De jelentéktelen benne minden virág...

 

Hinni akarom, hogy hatalmas, végtelen!

Az is nagy csoda pusztán, hogy létezem!

És jelentősége van, fontos minden élet!

Nem lehet hiába, bárhogy is ér véget!

 

Hiszem, a világ nem fehér vagy fekete!

A véletlen szülte vagy alkotó remeke?

A világ csoda! Csoda, hogy létezik!

És talán egyszer... egyszer csak szétesik...

 

Hirtelen megszűnik létezni minden!

Semmivé válik az ember, az Isten!

Utolsó lobbanás, szikrák kósza fények!

Hamvaikba hulló, gyötrődő remények!

 

Hiszem, hogy messze van, nem most ér még véget!

Nekem is tartogat addig még sok szépet!

Nyitott szemmel járok, hogy tudjak csodát látni!

A világ sok színű, és megtörténhet bármi...

 

Óbarok, 2022. február 21.

Emlékek

Catelyn: 

Emlékek   

Megigézett engem egy ismerős álom!

Otthonom sosem-volt temetőjét járom... 

Azt, amelyik tudom, hogy sohasem létezett,

Vagy csak más álmomban, de azóta szétesett..   

Álom-temetőben nyugvó álom-béli holtak...

Lehetséges, hogy valaha létezőek voltak? 

Vagy csak valaki más álmában élhettek, 

S az ébredéssel, reggel, örökre szétestek?   

Mégis, valahogyan annyira nem álom... 

Érzem az avar szagát, ahogy utam járom! 

Kezem érzi a holt márvány hidegét, 

Eszem felfogja az elmúlás idejét...   

Idegen neveket olvasok csendben.

Hiába, nem vernek visszhangot bennem... 

Illene talán tudnom, hogy kik voltak? 

Semmit sem jelentő álombéli holtak...   

Nevek, évszámok, helyek és korok...

Semmiből eredő, sosem-lesz porok... 

Elszáradt virágok és zizzenő avar... 

Csak a valóság érzete zavar...   

Álmomban én most a temetőt járom. 

Ismerős a hely, és ismerős az álom... 

De ez a hely talán csak a lelkemben létezik, 

Mindennap összeáll és mindennap szétesik...  

Mi van akkor – tényleg- ha én vagyok az álom? 

E bánatos utat bent, önmagamban járom! 

A sírok mind helyek, a holttestek: emlékek!

Ha a felszín alá néznénk, mind látnánk, hogy nem szépek...   

Az idő sem teheti most már őket széppé... 

Összeállnak néha egy gyászos álomképpé... 

Egy sosem-volt temetőben emlékek közt járok... 

Kell, hogy legyen valami, amit nem találok!   

Keresem, kutatom, itt kell lenni: bennem! 

Nem segít semmi az álombéli csendben... 

Fáj, éget, megsebez, ahogy önmagamba vájok... 

Mégis küzdök magammal, a lelkem mélyén ások!  

Ott vagyok én, még gyermekien tisztán! 

Merengve jövendők ősi, ködös titkán... 

Magamba temetve ezernyi emléket, 

S a felszínt kapargatom suttogva: nem szépek...  

Most már tudom, hogy én vagyok az álom... 

Önmagam keresem, de sehol nem találom... 

Az sem biztos már, hogy igazán létezek! 

Ébredéskor – egyszer- lehet, hogy szétesek...   

Nem leszek több, mint egy álombéli holt... 

Álom temetőben egy név, mi sosem volt... 

Álom sírkő alatt egy elfeledett emlék... 

Ne kutasd a titkát! Hidd el nekem nem szép!   

Óbarok, 2022. március 7.

Az én "hiszek egy"-em

 Catelyn:

Az én „hiszek egy”-em.

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában!

Hiszek a gyermekek őszinte szavában!

Hiszek a sötétben, hiszek a fényben!

Hiszek a megújuló reményben!

Hiszek a csendben és hiszek a szóban!

Egyszerre hiszek a rosszban, a jóban!

Hiszek az esőben, hiszek a napban!

Hiszek minden szép pillanatban!

Hiszek az örömben, hiszek a búban!

Hiszek az édesben és a savanyúban!

Hiszek a sósban és a keserűben!

A borúra érkező szép, szelíd derűben...

Hiszek a csókban, és a szerelemben!

A viszonzást nem váró, tiszta szeretetben...

Hiszek a hegyekben, hiszek a tengerben!

Hiszek minden élő s holt emberben!

Hiszek a világban és sok minden másban!

Abban, mi állandó, és a változásban...

Hiszek a káoszban, és hiszek a rendben!

De mindennél erősebb a hitem: benned!

Bicske, 2020. május 25.

Haza

 Catelyn:

Haza

Az én hazám nem egy föld darabka!

Az én hazám nem lezárt határ!

Az én hazámat büszke népem lakja,

Mely nem tűrt soha a vállain igát!

Kárpátok szívében születtem én is!

Ez a hely a számomra drága kincs!

S ha másfelé vetődök egyszer mégis,

A hazámnak lelkemben párja nincs!

Nincsen párja, hogyan is lehetne?

Itt éltek, haltak, öltek őseim!

S a világon, más, ki úgy szeretne,

Sehol nincs, mint a szüleim!

Magyarul zeng ajkamon a hála!

Magyar szó áll minden sírkövön...

Magyarul foglalom hazámat imába...

És magyarul áraszt el könny özön...

Néha nehéz ma magyarnak lenni!

Mikor a haza csak puszta szó...

Nem tudom, mit lehetne itt tenni?

De érzem, tudom, ez így nem túl jó...

Számomra a haza csak egy: minden!

S ha sorsod téged bárhova vezet,

Szíved néha még visszatekintsen!

Mert ahogy te őt, ő téged úgy szeret...

Magyar vagy! – Légy hazádra büszke!

Tiszta szívvel emeld fel fejed!

Legyen benned akármennyi tüske,

És találd meg, bárhol a helyed!

Bárhol legyél, ez marad az otthon!

Ez a föld lesz mindig a hazád!

Ide fogsz visszavágyódni titkon,

És ez lesz majd, ami visszavár…

2020. május Óbarok 

Családi kör (karantén verzió)

 Catelyn:

Családi kör (karantén verzió)

Este van, este van, a család karanténban!

Ma is otthon maradtak, ahogy meg van írva!

Nem zúg odakint se lepke, se bogár,

Az éj csendjét nem veri fel influenzás madár!

A kert alatt Győrfi Pál settenkedik titkon,

Azt figyeli árgus szemmel, kik maradtak itthon...

A szobában halvány fénnyel pislákol a router,

Nagy tesó a kisebbikre így mordul rá: -„Húzz el!”

Az udvaron nem vár fejésre a tehén,

A kiskamasz ezt ordítja: -„Hagyjál békén, kretén!”

Szegény macska, a laptop előtt lesi az egeret,

A monitoron bogarász különös jeleket...

A sövényre a képernyő fénye, ami ragyog

Apa halkan sóhajt: -„Nagyon álmos vagyok…”

De pihenni nincs idő, nincsen kész a lecke!

Apa most aludni hiába szeretne!

Anya oszt és szoroz, a törteket töri,

Kamaszlánya sürgeti: -„Földrajz lesz a kövi…”

Apa videót néz éppen, képleteket másol;

Eszébe jut, hogy bukott meg anno kémiából...

Nagyapa regél: régen sok mindent kibírtak!

Unoka szól: tegnap hős volt! – történelmet írtak…

Nagymama a káoszban nem leli a helyét,

Tétovázva simogatja szerettei fejét...

A szülők leckét írnak, minden gyerek másol

Jaj, de elegük van az otthon oktatásból…

Fizika után apa felszegi a fejét:

-„Holnap dolgozni kell! Ebből mára elég…”

Szelíden tér pihenni a ház nyájas népe,

Megpróbálnak nem gondolni a holnapi leckére…

Este van, este van, minden nagyon csendes...

A matekkönyv az asztalon anya-könnytől nedves...

Még egy jó darabig otthon lesz az iskola...

Kitartás, szülők! Mert menekülni nincs hova…

Óbarok, 2020. május

Rohanó idő

 Catelyn: 

Rohanó idő

Reggelenként valahogyan máshogy jár az óra…

Idegesen pillantok a kerge mutatókra…

Felharsan az ébresztő, és hiába van szundi…

Hangulatom: kótyagos, sőt mondhatni, undi…

Azt sem tudom, hogy arcommal előre hogy állok!

Az elindulás-gondolattól berzenkedve fázok…

Pedig menni kellene, de a pizsama még rajtam…

Hogy lehetek minden reggel ekkora nagy bajban?

Két irányba öltözködni egyszerre hogy tudnék?

Fél lábammal cipőben már egyenesen futnék!

Kezem kétségbeesetten ide-oda kapkod!

Elveszített másodpercek, ugyan merre vagytok?

Kell még egy könyv, tornacucc, és hol vannak a tollak?

Tegnap este esküszöm, hogy szemem előtt voltak!

Meg van minden? Nem is tudom, hol áll már a fejem!

Az esedékes zűrzavarban nem lelem a helyem!

Ez is kell még? Nem is tudom! Sebaj, inkább viszem!

Holnap korábban kelek majd -de ezt én sem hiszem!

Jól hangzik, de már most tudom, hogy kapkodni fogok!

Megjavulni ilyen téren talán nem is tudok…

Pedig tudom, hogy szólni fog reggel is az óra!

És nem fogok majd kipattanni rögtön első szóra…

Kicsikét még pihengetek, nem ereszt az ágyam…

Csak még öt perc nyugalom kell– ennyi minden vágyam!

Az óra akárhonnan nézem, nevetősnek tűnik!

Örülne, hogy ilyen helyen létezését tűrik!

De ehelyett olyan, mintha nagyokat kacagna!

Otthonomból tova űzne, messzire zavarna!

Igaza van mennem kell – de az igazsága úgy fáj!

Kételkedem ugyan benne, hogy valóban jól jár!

De tépelődni nincs idő, hisz rohannak a percek!

A rohanó idő nyomán szalad felnőtt, gyermek…

Reggelenként valahogyan máshogy jár az óra…

Idegesen pillantok a kerge mutatókra…

Úgy sietnek előre, hogy szinte rossz már nézni…

Lebegtetik fejünk felett, hogy el fogunk késni!

Bicske, 2022. 10. 12.

Ünnepek

 Catelyn:

Ünnepek

Október van, napfényes, derűs ősz

A tekintetem a polcokon elidőz…

Halloween tök- és Mikulás csomagok

Karácsonyfa díszek és ünnepi illatok…

Gyertyák, mécsesek, műanyag koszorúk…

A vidám társaságban végtelen szomorúk…

Alig láthatóak, nem olyan fényesek…

Bánatba csavarják a megfakult lényeget...

Karácsonyi zenék és karácsonyi fények,

Hamiskás, szirupos, mesebeli lények…

A távolban tavasz, a húsvét közeleg,

Zavaróan folynak egybe az ünnepek…

Annyi minden megfér manapság a boltban!

Egymás mellett szorosan, jól megtömött sorban…

Egy kis ez, egy kis az, egyszerre kell minden…

Összefüggés közöttük már régóta nincsen…

Az idő rohan, ezért hát lépést kell tartani!

A rádióban szólnak az ünnepek hangjai…

Október elején már karácsonyi dallamok…

Ideje korán -csak kábultan hallgatok…

Ha egyszerre van minden, nincs értelme várni!

Miben lehet vajon majd örömet találni?

A fenyők végül egész évben állni fognak?

Változatosságot végül nem is hoznak?

Értelmüket veszítik lassan az ünnepek…

Eladták őket jó pénzért az üzletek…

Pedig az örömet nem lehet pénzben mérni!

Ünnep-érzés nélkül nem szabadna élni!

Régen az ünnepeket szív dobogva vártuk!

Kevesebb cécóval, de fényesebbnek láttuk!

Ünneplőbe öltözött a szívünk és a lelkünk!

Minden alkalmat méltósággal ünnepeltünk!

Nem a ruha vagy a díszek tették széppé!

Az idő mosta talán vágyott álom-képpé?

Most üresnek tűnnének, pedig szerények voltak…

Az ünnepi énekek a szív mélyéből szóltak…

Mára a minőséget a mennyiség váltotta…

Hamis filmeket vetítve óriás vászonra…

Románc-szirupos, éneklős, messze izzó fények…

Nem akarom hinni, hogy ez lenne a lényeg…

Az ünnepekben máig a régi ízt keresem…

Hinni akarom, hogy ugyanúgy szeretem…

Mégis távoliak lettek és üresek…

Ezek már nem azok a régi, szép ünnepek…

2022. október 10. Óbarok