Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn

2024. március 19., kedd

Életképek a buszról

 Catelyn:


Életképek a buszról


Esik. Bár némileg költői túlzás. Két esős szakasz között vagyunk éppen. Jelenleg nem esik. De fog. Legalábbis ezt sugallják a felhők.

Nézek ki az ablakon. Semmi újdonság. Ezerszer látott táj, amit még ugyanennyiszer vagy többször is be fogok járni. Szerintem akkor sem lesz benne változás.

Most még korán sötétedik. Nincs kedvem elővenni a könyvet a táskámból, nem is látnám. A telefonomon meg nincs „kóbor net”, ahogy azt egy idősebb nőrokon becézi. Szerintem helyesebb megnevezés mint a mobil internet. Valahogy barátságosabb.

Hirtelen megüti valami a fülem.

- Hol van a roller?!.

Pár üléssel arrébb rögtönzött két fős nyomozóhatóság próbálja megfejteni az esetet, csak úgy a távolból. Home office. Illetve jelenleg busz-office. Vagy bus office? Mindegy.

A gyanúsított/áldozat üvöltve tesz bejelentést a hatóságnak (ti. Feltételezett szülők).

Nyomozó 2. (anya, ha már a személyi száma így kezdődik) próbálja levezetni az ismert tényeket. Vagyis hogy tegnap este az egyik gyerek a barátjánál volt rollerrel, amikor ő hazaért, kérdezte, hogy hol a roller, ugye nem hagyta kint az esőn, mire a gyanúsított/áldozat vagy testvére nyugtázta, hogy fel lett téve töltőre.

Nyomozó 1. Utasítja a megszeppent bejelentőt, hogy ugyan nézze már meg a szobában, ahol lennie kellene az ismeretek jegyében, hogy valóban ott található-e.

Bejelentő bánatosan jelzi, hogy nincs.

Ny1. Utasítja Ny2-t, hogy hívja fel a barátot, ahol tegnap az érintett utoljára járt, hogy nem maradt-e ott. (Nem).

A gyanúsítottak köre szélesedik, hiszen elvileg ismerősök ígérték, hogy mennek valami kacatokért, valamint kiderül, hogy nyitva maradt valami, aminek nem kellett volna.

Sőt Ny1.-nek eszébe jut, hogy tulajdonképpen ő bizony reggel már nem látta a keresett érték tárgyat. Nem mintha figyelte volna, csak úgy mellékesen jut eszébe.
Levezet egy gyors családfa-kutatást, miszerint a „gyereked hazudik mint a vízfolyás”.

Bennem rejlő nyomozó bámulatos következtetéseket von le. A főgyanúsított anyuka korábbi kapcsolatából származik. (hogy is volt? A maga gyereke meg az én gyerekem verik a mi gyerekünket? Novella volt vagy anekdota? Utána kell néznem.)

Vagy úgy van, mint nálunk. Én mindig azé vagyok, akinek épp tetszik, amit csinálok. Ha valami nem stimmel, akkor rögtön anyád/apád lánya vagy! Fura dolog ez a genetika.

Anyuka hallgat. Kicsit megsajnálom. Illetve nem is tudom. Szólnia kellene valamit. De lehet, hogy a tapasztalatok miatt ad némán igazat. Ők tudják.


Nevetés üti meg a fülemet. Kiskamaszok hajolnak össze egy telefon fényes kijelzője felett. Még a mögöttük ülők is előre hajolnak, hogy minél jobban lássák a móka tárgyát. Elmosolyodok. Csak úgy. Iuventus ventus.

Egy némileg idősebb „fajtársuk” (homo adolescentus) elnézően ingatja a fejét. A kamaszok meg nem értett bölcsességével. Csak úgy, magának.


Nénike kesereg – a vélhetően – barátnőjének.

-Messze laknak – véli Néni1. - Kevés a nyugdíj – teszi hozzá búsan.

- Még jó, hogy ingyen utazunk – így Néni2.

- Üres kézzel mégsem lehet menni!

- Nem, nem lehet. - helyesel kissé fásultan N2.

Láthatóan nem először folytatják le ezt a párbeszédet.

- Nem jönnek. - kesereg N1.

- Sok a dolog. - von vállat N2.

- Talán az ünnepre! - reménykedik N1.

- Talán…

Ez a talán egyenértékű köznapi nyelvre fordítva egy feltehetően nem túl valószínűvel. A ki van zárva erős lenne egy kicsit.

Hagyjuk meg a reményt.

Talán N2.-nek lenne mit, de nincs kinek. Vagy ugyanabban a cipőben járnak, de ő beletörődött.

Talán.


Buszmegálló.

Többek között két feltűnően fiatal lány. Fiatalságuk feltűnését a lent megkezdett beszélgetésekből elcsípett foszlányok adják.

- Fiú lesz vagy lány?

- Nem tudom…

- Fogod szeretni? - ez most valahogy nagyon fontos kérdés! Talán a saját életüket látják a még meg sem született sorsában.

- Azt hiszem… - bizonytalanul hangzik. A hang tulajdonosa epekedve figyel egy korabeli lányt, aki ugyanabban a már nem lány – de még nem nő képlékeny állapotban leledzik, és mosolyogva nyomkodja a telefonját, ölében az élénk iskola táskával.

Neki is ezt kellene tennie még.

Vállat von:

- Majd lesz valahogy.

Talán annak idején vele kapcsolatban is elhangzott ugyanígy. Lett is.
Máshogy kellett volna.


N1. feláll. A következő megállónál le fog szállni. Közel van az áruház, és akciós a farhát. N2. Megértően bólogat. Ha esetleg megtenné, hogy neki is vesz, mert neki most tovább kell mennie. Ha végzett az orvosnál beugrik érte.

N1. vállalja a küldetést, és mindenre elszállt tekintettel száll le a buszról.


A bejáratnál jobb sorsra érdemes férfiak beszélgetnek, miközben körbe jár a kétliteres. A hangadó széles karmozdulatokkal nyomatékosítja mondandóját, miközben bezsebel N1. Részéről egy rosszalló pillantást.

N1. eltűnik a színről, ahogy a férfiak is, ahogy a busz kigördül a megállóból.


Frissen felszállt anyuka a babakocsiban kíváncsian nézelődő kisdednek gügyörész. Mosoly-cunami árad feléjük. Még akkor is, amikor a gyermek erőteljesen fejezi ki nemtetszését. Az nem derül ki, hogy mi nem tetszik neki, de az biztos, hogy nagyon nem.

A gügyörészéstől a hideg ráz. Meg is sajnálom szegényt. Lehet, hogy éppen ettől töri a frász, hogy az édes anyja nem képes vele normálisan kommunikálni.

Nem mintha érdemleges válaszra számíthatna tőle, de azért…


Buszmegálló, többen leszállnak. Köztük a feltűnően fiatal lányok is. Egy fiú vár rájuk. Gyors ölelés, majd megindulnak egymás mellett. Talán ő az apa, talán nem. Nem derül ki semmi. Mintha csak a véletlen sodorta volna őket egymás mellé.


A következőnél leszállok én is, többed magammal. Szétszéledünk, mindenki megy a maga dolgára.


Vásárlás után, újra a buszmegállóban várom, hogy tovább utazhassak. A szemben lévő buszmegállóban ismerős alakokat fedezek fel. A nyomozó pár várja a buszt, vissza, amerről jöttek. Gondolom gyorsan végeztek, vagy a kötelesség szólítja őket.

Ny 1. Mellét feszítve néz szembe a világgal, Ny 2. száját késpenge-vékonnyá szorítva hallgat mellette.

Elgondolkodom.

Vajon hol lehet a roller?


Tatabánya, 2024-03-19


Nincs...

Catelyn:

Nincs...


Hová tűnnek vajon a rég elveszett álmok?

Sok semmivé halványuló remény?

Emberek, de valahogyan mások…

Ők tudják, hogy az élet mily kemény…


A szemükben van megírva a sorsuk…

Az életútjuk görönggyel tele!

A mindennapi lét a legfőbb gondjuk,

És annyi nehézség jár még vele!


Egyedül, de valahogyan mégsem…

Az utcák kövén társas a magány…

Társas padon, kapualjban, téren…

Omladozó, eldugott tanyán…


Örülnek, ha van még kihez szólni…

Örülnek, ha valaki felel…

Tulajdonuk: elnyűtt, ócska, bóvli…

Ahogy ők: a semmiben hever…


Nem ismeretlen fogalom a most nincs…

A nem lesz, s mi volt az is elfogyott!

Kinek a törődő szó már nagy kincs,

Az már minden rosszat megszokott...


Az ember azt hinné, hogy lejjebb nincs már…

Az ajkuk szélén halvány mosoly ül…

Lelkük mélyén gyászos titok vibrál:

Hányan mentek már el, egyedül…


Tél van, reménytelenül hideg tél!

Jég virág nyílik az üvegen…

Csontig, fájdalmasan hatol a szél,

Elfogy lassan minden türelem…


Ki tudja, hogy lesz-e még egy holnap?

És ha igen, jó lesz-e vajon?

Az elmében láz-gondolatok forrnak,

Míg minden kialszik egy hajnalon…


Sok régi ábránd – vajon hova lesznek?

Tervek, jövőt átszövő remény?

Hol maradhatnak vajon a tettek,

Mikor az élet is ily kemény?


Ha elmennek – szinte nem is voltak…

Egy rövid poszt, a hírérték csekély…

Rájuk rögöt idegenek szórnak,

Talpra állni nincs többé esély…


De holnap! Talán! Nem szabad feladni!

A lélek kissé megrázza magát!

Készen áll a testet is becsapni,

És a pohár alján ver fel új tanyát…


Olcsó, íze-fosztott, kétes mámor…

Talán néha hoz még álmokat…

Meleg otthonná válik a sátor,

A sorstárs barát, aki látogat…


A gondolatok a szél hátán szállnak,

Ki tudja a szívük kit keres…

Mit érezhetnek, ha olyasmit látnak,

Hogy valaki boldog, sikeres?


Olyanok, mint ők lehettek volna…

Szeretném elhinni, még lehetnek!

Talán annak egyszerűbb a dolga,

Akit valahol még szeretnek…


Talán visszatartja őt a szégyen,

A múltból látni senkit nem akar…

De elszakadni nem tud végleg mégsem,

Egy kósza emlék mindent felkavar…


Hogyha tudná… Hogy valahol várják!

Hogy neki is van valahol helye!

Hol, ha megjön ölelésbe zárják,

És aggódóan törődnek vele…


Mi lakozhat bent, a szívük mélyén?

Mennyi jó, rossz, elrejtett drága kincs?

És a társadalom zordon szélén,

Hogy maradhat meg tartósan a nincs?


Tatabánya, 2024. január 17.


2024. február 19., hétfő

Korai

 Catelyn:


Korai...


Neki már nem jutott esély, egy második…

Elaludt csendesen, talán most álmodik…

Vagy talán mi álmodtuk együtt, hogy létezett,

Az ébredésünkkel pedig a léte is szétesett…


Nem volt több, mint egy egyszerű ember,

Nem az a fajta, aki tévedett egyszer,

Hibákat hibák hátára halmozott,

És érdemi búcsú nélkül távozott…


Pedig előtte állt még az élet színe-java…

Nincs már senkihez vigasztaló szava,

A szem még látni véli, mire a szív vágyik,

De érzéki csalódás, minden, ami látszik…


Egy mozdulat, egy hang, egy léte-fosztott szoba…

Ezernyi ígéret, hogy nem feledünk soha!

Elhomályosodó – most még -felidézett emlék,

Töprengés – hozott - e megnyugvást a nem-lét?


Fiú, fivér, férj, apa – egy személyben minden…

Egy pillanat alatt lett a létezőből nincsen…

A mondatra pontot a „többé nem lesz” tesz…

Az aki teremtet – egyszer el is vesz…


A gyász egyszerre hangos, fájdalmas és néma…

A könnyek közé észrevétlen becsúszik egy tréfa,

Egy kedves emlék, hiszen a „holtakról csak jót”…

Megszűri a tisztelet most a mondandót…


Most még friss a lélek sebe, átmossák a könnyek…

Talán úgy tűnik ma még, hogy soha nem lesz könnyebb…

De talán majd -nem holnap – kevésbé fog fájni,

És vigasztal a remény, hogy egyszer újra fogjuk látni…


Tatabánya, 2024. február 19.



2024. február 14., szerda

Érte...

Catelyn:

Érte...


Nem kértem Uram, ezt a leckét, bár nem én riadok sírva fel,

De nem hiszem, hogy létezne bárki, aki ilyen büntetést érdemel!

Nem tudom, hogy mit kellett tenni, amiért így veri őt a sors,

Magadhoz szeretnéd talán venni? Legyen a módszered tiszta, gyors!


Miért bünteted mégis -te teremtetted -, mert vétkezett?

Ember -miért olyan fontos, hogy számon tartod, ha tévedett?

Ki vagyok én -egy gyarló féreg -, hogy számon kérjem a tettedet...

De eddig legalább reméltem, hittem, hogy szereted, nem csak tetteted…


Azt terheled, akit a legjobban szeretsz? Könyörgöm, inkább haragudj!

De arról, hogy milyen jó vagy, és kegyes, az emberiségnek ne hazudj!

Hiszen mint macska az egérrel: játszol... Közben néha felnevetsz?

Jertek bárányok, íme a jászol... Eljössz, és akkor majd megszeretsz!


Tudod, hogy jó vagy, úgy szeretném hinni! Magamnak semmit nem kérek!

Felelősségteljes munka a tied, és tudod, hogy sok dolgot megértek...

Szeretném hinni -segíts rajta! -bizonyítsd be, hogy létezel!

Tegyél csodát, ha most az kell, vagy ismerd be: gyarló vagy, vétkezel!


Nem kérte senki ezt a leckét, bár nem mi riadunk sírva fel...

De te teremtetted tökéletlennek, és büntetést ezért nem érdemel!

Fontos neked látom, hiszen számon tartod, mindig ha vétkezik...

Ne gyötörd, amíg kételkedni kezd, benned, hogy Isten létezik...


Neki most már nem maradt más csak a lelke mélyén egy csöppnyi hit...

Nézz rá, ugye már te is látod, hogy megbánta rég a vétkeit...

De hogyha nekem szól a lecke... Hiszen nekem is vannak vétkeim...

Ne mást büntess! Egyengesd máshogy az utadon tétova lépteim!


Hinni akarom, hogy igazán az vagy, akinek gyermekként láttalak!

Jóindulatú, megbocsájtó, szerető szívű árny-alak...

Adj erőt neki, hogy talpra álljon, mutasd meg neki, hogy szereted,

Azzal, hogy a gyönge válláról a terhei egy részét leveszed!


Add át nekem, hiszen tudod, kibírok bármit nem sírok...

Az pedig eddig sem zavart, hogy a lelkem mélyében ordítok...

De most -és ezt őszintén mondom! -önként átveszem a terheit...

Nem szeretném, hogyha azt hinné: ha van is Isten, nem segít!


Tegyél jót, légy hozzá kegyes, legyél mindenkihez az!

Vigasztald, gyógyítsd, hogy lássa, nemcsak büntetés, amit adsz!

Hogyha még nem, megtanulja majd a leckét, amit kell...

Hiszem, hogy jó, és ennél ő is százszor jobb sorsot érdemel!


Imádkozott eddig hiába, most már nincsenek szavai…

Némán eseng, könyörög, -másért-, hogy segítsen rajta valaki!

Hiszen látod, nem magát félti, most sem maga miatt sír…

Kegyelmezz rajta, elviselni több terhet, félek nem is bír!


Engedd, hogy végre megpihenjen! Talpra állni adj erőt!

Hogy megtisztítsa minden vétkétől, fakassz a lelkében könny-esőt!

Szeretném, hogyha igazán hinné, sőt tudná bizton, hogy szereted…

Törődsz vele. Törődsz velünk. Igazán, és nem csak teteted…


Bicske, 2024. 02. 14.


2024. február 12., hétfő

Romantika nélkül

 Catelyn:


Romantika nélkül


Szeretnék szeretni, úgy ahogy mások,

De a lelkem mélyéiig hiába ások,

A szerelmi vágynak még nyomát sem lelem,

Mi lehet mégis a baj – ha van- velem?


Sokan azt mondják, társas lény az ember…

Fejet hajt az is, ki más lenni nem mer…

Jobb híján kapcsolat- úgy látszik boldog…

Valóban így mennek ma már a dolgok?


Én nem akarok „senkinél ő is jobb” lenni!

Bármit is mások kénye-kedvére tenni…

Hiába úgy tűnik, így mennek a dolgok,

De magamnak hazudva, hogy lennék boldog?


Egyedül leszek, vagy egyedül vagyok?

Egyedül üresen telnek a napok?

Azt mondják kell azért valaki mégis,

Lehet, hogy valaki vagyok még én is…


De nem tudom, akarok-e bárki is lenni?

Miért baj, ha engem sosem vonz senki?

Ezt elolvasva elakad szavad?

Egyedül vagyok? Lehet. De szabad!


Tatabánya, 2024. február 12.



2024. február 9., péntek

Gesztenyés

 Catelyn:


Gesztenyefák


Gyermekkorom kedves fái, szívem vérzik értetek!

Csonka törzs, amitek maradt – annyi sincs már, végetek!

Nyesett ágak, aszott termés, zörgősre száradt avar…

A hiányotok, a fasor helye, kora reggel felkavar…


Tegnap, mikor erre jártam, láttalak, még álltatok!

Üres helyetek számomra lét-idegen állapot…

Megrohan sok régi emlék, nem hull többé gesztenye…

Nem rejteget már virágot a fák üde rejteke.…


Nem hull levél, nem képződik e helyen már friss avar,

Ágaikról lecsüngő pók többé senkit nem zavar…

Fényes, barna gesztenyét nem rejt táska sem tornazsák…

Nem töltik meg mama zsebét kincsükkel az unokák…


Nem farag mókás kis bábút innen többet nagypapa…

Nem lesz többet őszi hullás kopogós dob-dallama…

Nem lesz lapok között rajzra frissen préselt, szép levél…

Nem hullajtja lábunk elé a tarkaságot már a szél…


Nem maradt az utókornak, csak a fáknak hűlt helye…

Emlékét csak képek őrzik és pár régi, szép mese…

Amikor még kislány voltam… Gesztenyefák álltak itt…

Nekünk adták a gesztenyés-lehetőség százait…


Hordta drága, barna kincsem zsebében a nagymamám…

Faragott nekem játékot belőle a nagypapám…

Anya préselte levelét, mikor rajzra az kellett…

És volt eszközöm száz játékhoz, mikor másra nem tellett…


Fűztem zsinórra, gyöngy helyett, a boltomban eladtam…

Kincset keresve az avar kelepce volt alattam…

Szén helyett: hóember szeme, szája, gombja, mindene…

Mintha egy-egy kedves emlék a múlt ködéből intene…


Isten veletek ti kedves, áldott, öreg gesztenyék!

Alattatok játszotta át gyerekkorát sok nemzedék!

Köszönök most mindent, amit nekünk eddig adtatok,

Sovány vigasz ez a búcsú, nem segít már rajtatok…


De én el fogom mesélni, hogy ott álltak régen a fák,

Termésükkel telt meg ősszel táska, zseb és tornazsák…

Árnyat adtak amikor kellett, elénk szórták a kincseket…

És ezek a csodaszép fák, most már többé nincsenek…


Bicske, 2024. február 09.




2024. február 8., csütörtök

Egy sorral kezdődött

 Catelyn:


Egy sorral kezdődött…


Mikor lennék önmagam, ha nem amikor írok?

Verslábakat sóhajtok, és rímképletet sírok,

Aktuális-lelkem, vagy az éppen-akkor percem,

Jelenik meg mindegyik, általam írt versben…


Kíváncsiság hajt, amikor rímpárokat keresek,

Visszatér pár hasonlat, amiket nagyon szeretek,

És vannak írások, amik nem készülnek el mégsem,

Nem tökéletesek, ahogyan nem vagyok az én sem...


Mégis… Enyém mindig minden félbemaradt jegyzet…

Amit hol a mobilon, hol papírfecnin jegyzek,

Azok is amiket talán elfelejtek végleg,

És már magam sem hiszem, hogy megszülettek tényleg…


Egy félmondat, egy gondolat, egy villanásnyi eszme…

Én sem tudom eldönteni, hogy folytatása lesz-e,

Vagy főnix-szárnyra kapva, később más formában éled,

Magába olvasztva egy szebb gondolatot, képet…


Magamnak írok, és néha önmagamtól kérdezek…

Elmém egy gondolat körül, keringve lépeget…

Ugyanoda tér vissza, körbe-körbe újra,

Lába nyomán lépked a jövője, a múltja…


Minden művem egyszerre a jövőm és a jelenem…

A sorok között önmagamban, önmagamat keresem!

Ha megfordulnék, hogyha nem mozdulna meg az árnyam…

Szembenézve vele, elhinném, hogy megtaláltam?


De mi van akkor, ha lelkemben nem létezik árnyék?

Körbe-körbe, végtelenül -nem több csupán játék…

Magamtól kérdezek, és nem felelek mégsem…

Mi van, hogyha nincsen semmi, nem létezek én sem?


Mi van, hogyha álom vagyok, tépett szárnyú lepke?

Vízcsepp, hullócsillag, napfény, bolyhos fellegecske?

Én vagyok a papíron a megszáradó tinta…

Szellő, szirom, szépia, egy mozdulatlan hinta…


A gondolatok bennem egyre, össze vissza járnak…

Szívemben, ki tudja milyen érzelmek, mik szállnak,

Mégis mind az enyém, és talán mindegyik én vagyok…

Kellenek, hogy kitöltsék lelkemben a hézagot…


Tatabánya, 2024. február 8.