Van remény

 Catelyn:

Van remény

Kell egy kis fény az élet egére, ha összemosódik a szürkeség!

Napsugaracska, amitől olvadni látszik olykor a büszkeség!

Amitől magába roskad a gőg, a dac, és az „én már csak tudom”…

Valami, egy aprócska kavics, a unalomig koptatott, járt úton…

Egy fénysugár, ami mosollyal hasít keresztül minden felleget!

Biztatás, egy halovány emlék, vigaszos sóhaj: nem lehet…

De talán, mégis, talán ma más lesz, összesimul a pillanat!

Egy új emlék születik, mélyen a szívben, ami már örökre itt marad!

Egy aprócska jel, egy piciny törődés, halovány, illanó gondolat!

Valami, ami megmutat valami elfejtődött-fontosat!

Igenis kell az élet egére, olykor-olykor egy csöppnyi fény!

Hogy eszünkbe jusson, történjen bármi, hogy jobb lesz, mindennap van remény!

Kellenek néha az égen a felhők, és az esőben is talán lesz öröm…

Én úgy döntöttem, hogy az életem egén, a felhők rétegét megtöröm!

Mert tudom, hogy odafent, habár nem látom, a nap fénye akkor is ott ragyog!

Rossz? Lehet… Lesz talán rosszabb, de köszönöm kérdésed, jól vagyok!

Nem panaszkodom, nincs okom sírni, vagy legalábbis már nem akarok!

A felhő pamacsokat összeszorítva, ragyogó szivárványt facsarok!

Neked adom, leld örömöd benne, csak eső kellett és csöppnyi fény!

Mégis benne van minden mi fontos, az üzenete, hogy van remény…

Tatabánya, 2024. július 30.

Kép forrása: MI

Ha...

 Catelyn:

Ha…

Ha nagy leszek, űrhajós leszek, vagy dinoszaurusz idomár!

Vagy fekete holló, és érces hangon károgom majd, hogy soha már!

Hableány leszek, messzi-távol, egy csillagfényes tengeren!

Vagy valaki, aki olyan bátor, hogy nem ismeri a szót: nem merem!

Egyszarvú leszek, vagy Pegazus inkább, hiszen annak szárnya van!

Tündér, és ha varázsolok, szebb lesz minden általam!

Álom manó, és holdsugáron táncolok át az ablakon!

Harmatcsepp mely gyöngyként hullik alá majd egy hajnalon…

Álom leszek, szirmokat bontó édes-illatú napsugár!

Elrejtett kincs, amit sehol, senki, soha nem talál!

Magas leszek – lábujjhegyen szüretelek majd csillagot!

Láthatatlan, és megijednek, ha felkiáltok, hogy itt vagyok!

Hercegnő leszek! Pásztorlány inkább, és a jutalmamat is megkapom!

Juliska leszek, és a boszorkány házát szinte egyedül felfalom!

Óriás leszek! Nem, inkább törpe! A madarak dala is én leszek!

Bárhogyan is, de ha nagy leszek, majd örülni fogok, hogy létezek!

Nagy vagyok már – hova tüntetek vadregényes, szép vágyaim?

Elérhetőbbé szelídültek a „nagy vagyok már” álmaim…

Ábrándjaim jelen-ideje, a hogyha majd öreg leszek…

Mit, mikor, miért, és hogyan – jó előre tervezek…

Persze, azt, hogy minden úgy lesz pontosan, már nem hiszem,

De nem félek az elmúlástól, és a kor miatt sem hisztizem…

Ha esek-kelek majd, és amit még tudok, abban is már tévedek…

Ha nehéz lesz is majd öregnek lenni, csak szeretnék örülni, hogy létezek!

Szár (buszon), 2024. 06. 28.

Kép forrása: MI

Kesergő

Catelyn:

Kesergő

Én nem kértem az életet! Nem ilyet! Nem ezt!
Valaki valahol tévedett, túl nagy lett a kereszt!
Hogy csak nekem lenne rossz az élet? Ezt nem hihetem el!
De hiába vádlok, kérdezek, hogyha senki nem felel…

Pedig annyira szeretném tudni, hogy mi volt a hiba,
Amit nem moshat le rólam jó szándék és ima!
Én rontottam el, vagy nekem ilyen a sors, amit írtak?
És amikor lejegyezték, kacagtak rajtam, vagy sírtak?

Sírni volna kedvem, úgy igazán, tiszta szívből…
De semmivel sem lennék kijjebb a jó mély, lelki-vízből...
A padlón fetrengek érzem, ahogy gúzsba kötöz a kínom!
De ki fogom ezt is bírni, hiszen nekem nem szabad sírnom!

Sebaj, lesz ez majd még rosszabb… Az oroszlánt is nekem, ide!
Nem számítok sem a Sors, sem bármely Isten kegyeire!
Jöjjön száz csapás bármi! Fájni fog? Ki fogom bírni!
De ha belepusztulok százszor is, én akkor sem fogok sírni!

A büszke dac lesz, az, ami eltesz végül a sírba…
Nem akarom, hogy körülálljanak, álszent könnyeket sírva…
Főnix hamvaimat bízzák bátran a messzire repítő szélre…
Hadd legyek szabad, úgy, ahogyan sohasem voltam az élve!

Tatabánya, 2024. június 24.

Kép forrása: MI

Hársfa-virág

Catelyn:

Hárs-virág

Kísért a múltból egy ismerős illat!

Távoli emlék – mint égen a csillag!

Szimatolva egyre a forrását keresem!

Nem jut eszembe, de tudom, hogy szeretem!

Hársfa virágzik, oly selymes az illat!

Jöjj hozzám emlék, jöjj el, ha hívlak!

Hársfa virága hullj a teámba!

Vigyél vissza engem, a rég elmúlt nyárba!

Egy más fa virágát – de rég is volt! -szedtük!

Száradni hálós zsákokba tettük,

Ábrándozva közben, de jó is lesz télen,

Teát iszogatni, az otthon melegében!

A fa talán áll még, és virágzik szépen…

Szerető bőséggel, úgy, ahogyan régen,

De télire készülve mások -ha! - szedik…

Az idő múlását talán észre sem veszik…

Talán egyszer… Majd… Ha virágzik a hársfa…

Előtör egy emlék, a hársfa illatára…

Egy másik fa, egy régi nyár, zsákban a levelek…

És az időn túl is érő, csupa szív- szeretet…

Tatabánya, 2024. június 4.

Kép: saját

Bori néni virágai

 Catelyn:

Bori néni virágai

Bori néni kiskertjében virágzik a rózsafa.

A levegőben elvegyül a virág édes illata.

Bori néni kertecskéje nem olyan szép, gondozott,

Mint amikor Bori néni a virágok közt dolgozott…

Bori néni virágosa csupa gaz, és csupa gyom…

Hova lett a kert gazdája? Régen elment, jól tudom...

A kicsiny kertben nem jár senki, talán csak a napsugár…

Hol lehet a Bori néni? Nyomra hozzá nem talál…

Bori néni egyszer, régen, jó messzire költözött…

Régi módi divat szerint, ünneplőbe öltözött,

Messze ment ő, repítették, selymes fényű szárnyakon!

Gyöngéd kezek átemelték minden földi bánaton!

Csillagúton koppan lépte, lába nyomán köd szitál…

Harmat csepp a virágszirmon jelzi mikor, merre jár…

És mikor a régi kertjén elmélkedve andalog,

Mosolyogva intik csendre egymást is az angyalok!

Bori néni kertje apró, gaz és alig pár virág…

Mégis onnan fentről nézve, egy egészen más világ!

A növények közt – láthatatlan – Bori néni szíve van,

Lelke, könnye, száz emléke – itt hagyta mind boldogan!

Bori néni öröksége talán csak pár rózsafa,

Messze száll a levegőben, édes-kedves illata…

Miben rejlik varázslata? Épp ésszel nem érni fel!

De Bori néni emlékére a virágoknak élni kell!

Tatabánya, 2024. május 28.

Kép forrása: MI

Nosztalgia

 Catelyn:

Nosztalgia

Mennyivel könnyebb volt gyereknek lenni!

Gyermeki bánatot könnyen feledni,

Oltalmazó árnyak közt kézen fogva járni,

Két lábbal csillagfényen, egyenesen állni...

Széllel szaladni, eltáncolni virágot

Átszínezni semmivé a végtelen világot!

Látni azt amit a felnőttek már soha,

Tanulni, hogy mindennek van valódi oka...

Hinni a csodákban, a meséket remélni

Az elérhetetlent is könnyedén elérni!

Érezni az álmot, simogatni száz illatot,

Becézve lehívni az égről egy csillagot...

Jó lenne kicsit újra gyerek-testben élni...

Puha, otthon-fészekbe -mint régen- hazatérni...

Mesét követelni, azt az egyet, minden este!

Amíg álmok közé hullik gyermek-énünk teste…

Jó lenne újra kicsit gyermekként játszani,

Rövid időre, de tényleg boldognak látszani,

Nem összeroppanni a felnőtt súlyok alatt,

Nem figyelve reszketve száz tornyosuló falat...

Jó volna... Akkor még nem voltak határok!

Voltak -valóban- őszinte barátok...

Biztonságos volt és egyszerűbb az élet...

Bár visszakaphatnék minden elpocsékolt évet!

Tatabánya, 2024. május 22.

Kép forrása: MI

Első tortám emlékére

 Catelyn:

Első tortám emlékére

Úgy döntöttem, sütök egy tortát, annyira nehéz nem lehet!

(Szinte hallom, a cukrász-védőszent valahol odafent felnevet!)

Ő már érzi, sejti, tudja, mindazt amit én még nem tudok,

Hogy hamarosan süti-csatatéren, tortakrémben fetrengve duzzogok…

Pedig úgy látszik tényleg könnyű, ebből egy kicsi és annyi az!

A piskótatészta a keverőtálból menekülni készen oldalaz…

Fakanalat ragadva rontok a habra, nem menekülhetsz innen el!

Az olvadt csoki válaszra sem méltat, a habverő régóta nem felel…

Porcukor felhő terjeng a légben, tojáshéj reped, olvad a vaj!

A mérleg összevissza mér, vajon mennyi többletből lesz a baj?

Reszket a torta forma, a tészta hömpölyögve tölti fel!

Kicsit túlcsordult itt is ott is, hisztibe kezdek: nem érdekel!

Tekintetemtől reszketve szelídül kezelhetővé a tortakrém…

Magam sem értem – nem tudok sütni – mi üthetett mégis énbelém?

Meglepetten sül a piskóta – hogy sül az még engem is meglepett…

Ha sikerül a formából egyben kiszednem, annyira rossz tán nem lehet…

Előttem hűl csendben a tetem, egy óriási késsel boncolom,

Hogy hogy fogom széppé tenni a krémmel? Reménytelennek gondolom…

Jó vastagon kenem meg kívül, a hibákat tényleg fedje el…

Rondább, mint azt szerettem volna, de első próbának megfelel…

Katasztrófa turista tömeg, a konyhám előtt sorban áll…

Rémesebb helyet elborzadni a környéken tudom, nem talál…

Hogy is hihettem, hogy tortát sütni, annyira nehéz nem lehet?

A mosatlanok romhalmaza úgy érzem, lassan eltemet…

Krém csöpög a szekrényeken, mindenfelé cukor por ül…

Hogy fogom én felszámolni e bús helyzetet egyedül?

Nem is olyan szörnyű, mondjuk, csukott szemmel nem látom…

Miért van, ha sütni kezdek, végül mindig megbánom?

Tatabánya, 2024. 05. 18.

Kép: MI