Catelyn:
Egy sorral kezdődött…
Mikor lennék önmagam, ha nem amikor írok?
Verslábakat sóhajtok, és rímképletet sírok,
Aktuális-lelkem, vagy az éppen-akkor percem,
Jelenik meg mindegyik, általam írt versben…
Kíváncsiság hajt, amikor rímpárokat keresek,
Visszatér pár hasonlat, amiket nagyon szeretek,
És vannak írások, amik nem készülnek el mégsem,
Nem tökéletesek, ahogyan nem vagyok az én sem...
Mégis… Enyém mindig minden félbemaradt jegyzet…
Amit hol a mobilon, hol papírfecnin jegyzek,
Azok is amiket talán elfelejtek végleg,
És már magam sem hiszem, hogy megszülettek tényleg…
Egy félmondat, egy gondolat, egy villanásnyi eszme…
Én sem tudom eldönteni, hogy folytatása lesz-e,
Vagy főnix-szárnyra kapva, később más formában éled,
Magába olvasztva egy szebb gondolatot, képet…
Magamnak írok, és néha önmagamtól kérdezek…
Elmém egy gondolat körül, keringve lépeget…
Ugyanoda tér vissza, körbe-körbe újra,
Lába nyomán lépked a jövője, a múltja…
Minden művem egyszerre a jövőm és a jelenem…
A sorok között önmagamban, önmagamat keresem!
Ha megfordulnék, hogyha nem mozdulna meg az árnyam…
Szembenézve vele, elhinném, hogy megtaláltam?
De mi van akkor, ha lelkemben nem létezik árnyék?
Körbe-körbe, végtelenül -nem több csupán játék…
Magamtól kérdezek, és nem felelek mégsem…
Mi van, hogyha nincsen semmi, nem létezek én sem?
Mi van, hogyha álom vagyok, tépett szárnyú lepke?
Vízcsepp, hullócsillag, napfény, bolyhos fellegecske?
Én vagyok a papíron a megszáradó tinta…
Szellő, szirom, szépia, egy mozdulatlan hinta…
A gondolatok bennem egyre, össze vissza járnak…
Szívemben, ki tudja milyen érzelmek, mik szállnak,
Mégis mind az enyém, és talán mindegyik én vagyok…
Kellenek, hogy kitöltsék lelkemben a hézagot…
Tatabánya, 2024. február 8.
