Belefáradtam...

 Catelyn:

Belefáradtam...

 

Bele fáradtam már, hogy mindig megfeleljek...

Legyek éppen elég! Vagyok, aki vagyok!

Az sem foglalkoztat, hogy bárkit érdekeljek,

És hogy önmagamból vissza végül mennyit kapok...

 

Nem akarok többé megváltozni másnak!

Ha nem vagyok jó pont így, máshogy se legyek!

Nem érdekel, az sem, ha figyelnek, ha látnak,

És új pofonért helybe többet nem megyek!

 

Magamnak sem akarok megfelelni többet.

Megbékéltem, de ha kell – csak értem- változok!

Jó sok hibás döntés, hamvába holt ötlet,

Álom, amit ha kell önmagamból áldozok...

 

A fizikai lényem még zavarba jön néha,

Szégyenkezik, reszket, halványan pirul...

A kővé dermedt lélek, dacoskodón néma,

De megfáradtan végül békébe simul...

 

Összeolvad énné ez a furcsa páros,

Legyek elég éppen, hiszen nekem jó vagyok!

Persze lehet, hogy eme gondolatom káros,

Eldöntik majd ezt is a jövő- holnapok...

 

De szerintem akkor is jó leszek magamnak,

Megfelelnem többé már senkinek se kell!

Problémák és gondok akkor is akadnak,

Csak más véleménye -rólam- már nem érdekel!

 

Belefáradtam. Hogy mit gondol a másik.

Belefáradtam. Hogy mit kéne tegyek.

Belefáradtam. Talán ő csak játszik.

Épp ideje -érzem- , hogy önmagam legyek!

 

Óbarok, 2025. Január 16.

Kép forrása: MI

Ha menni kell...

 Catelyn:

Ha menni kell…

Ha menni kell, nem búcsúzom! Elindulok, csendben…

Higgyétek -hitetek szerint –, velem minden rendben!

Ami volt, van, vagy lesz, nem fog többé fájni!

Csillagok közt, fény sugáron, halkan fogok járni…

Ha elbúsultok, megijedtek, valamitől féltek…

A semmi csendben koppannak fel hallhatatlan léptek…

Elkísérlek, ameddig kell, egyedül nem lesztek…

És támogatlak – ha senki más nem – akármit is tesztek…

Ha menni kell… Tudjátok, hogy mit is mondtam volna…

Mintha búcsúm szelíd hangon, szívetekben szólna…

Vígasztalva – talán fáj még - ,de nem érdemes sírni…

Nélkülem is – jöjjön bármi – ki fogjátok bírni!

Nem szabad majd keseregni, a jövőtől félni!

Megdorgállak – a csenden túlról – mindig kell remélni!

Ha pedig öröm ér, tudjátok: nevetek!

Ott leszek – amikor kell – a semmiből, veletek…

Ha menni kell… Nem búcsúzom! Nem kellenek szavak…

Nem jelent vigaszt annak, aki hátra marad…

Ne keseregjen senki, mit mondott még volna…

Hallom én is, szavak nélkül, mintha szívből szólna…

Ha menni kell… Ha nem leszek több, mint egy foszló emlék…

A múlt homályból felbukkanó, néha-napi vendég…

Nyomotokban bukdácsoló, halványuló árnyék…

Nem búcsúzom, vegyétek úgy, mintha mindent látnék…

Bicske, 2024. december 30.

Kép forrása: MI

Fogadalmak

 Catelyn:

Fogadalmak

Úgy döntöttem, hogy jövőre, amit tudok, megteszek!

Ugyanilyen keseredett -ahogy voltam- nem leszek!

Megértem majd – bármi áron – ahogy van, a világot!

Életben tartok – talán – egy nyomorult virágot…

Elolvasok több száz könyvet, vagy legalább negyedét…

Megismerem egy-két mütyür lényegét, és szerepét…

Bólogatok, akkor is, ha tudom, minden tévedés,

És bájmosollyal örvendezek, de szuper a létezés!

Megtanulok táncolni is, mind a két bal lábammal!

Áttörtetni tömegeken -tüntetve -a vállammal!

Nem torpanok meg ha esik, mit nekem a zivatar!

És ha beszélnek is rólam -a hátam mögött – nem zavar!

Megígérem -elő fordul néha majd –, hogy hallgatok!

Kevesebbet okoskodok – sok van, amit nem tudok!

Megígérem – önmagamnak – ahogy tudok, jó leszek!

Felesleges terhet többet vállaimra nem teszek…

Más örömén irigykedni – nem szokásom- nem fogok,

Ahogy eddig tettem, velük örülök, hogy boldogok!

Megbecsülök minden fentről csepegtetett csöppnyi jót,

Ha unatkozom összedobok – kisujjból – egy űrhajót!

Önmagamért megtanulok majd valami fontosat,

Rendszerezni – de nehéz lesz – valahogy a dolgokat!

Megfogadom – de szeretném! – élvezem az életet,

És megtöltöm tartalommal a tova szálló éveket!

Tatabánya, 2024. december 29.

Kép forrása: Saját évbúcsúztató vers +MI generált kép

Merengő

Catelyn:

 Merengő

Akartam hinni, hogy szebb lesz az élet,

És lelkembe száz sebet hiába tépett,

És hozzon majd bármit, én ki fogom bírni,

Mert az árral kell haladni, nincs idő sírni…

És nem tudom, biztos van valami módszer,

Nyeld csak le! Keserű? Semmi baj, gyógyszer!

De valahogy mégiscsak túl kell majd élni,

Nincs idő… Nincs erő… Nem szabad félni…

Én akartam – erővel – szüntelen hinni!

A keserű poharat nem kell kiinni,

Mert talán majd egyszer, ha szép lesz az élet…

Hirtelen -mindennek – akkor vet véget…

Akartam hinni. Akarom ma is!

De hitetlen hitem -ahogy van – hamis…

De talán majd egyszer… mikor nem akarom,

És keserű mosolyom könnyekkel takarom,

Elbizonytalanodom, hogy talán mégis,

Olyan volt, amilyen, de volt benne szép is…

Bicske, 2024. december 23.

Kép forrása: MI

Emlékkönyv

 Catelyn:

Emlékkönyv

Nagy divat volt az emlékkönyv, mikor kicsi voltam!

Az utolsót -volt pedig pár- szeretettel óvtam!

Felnőtt fejjel ismertem meg értékét, hisz kincs!

Olyan is írt bele, aki -jaj, de fáj! - már nincs...

Néha-néha előveszem, mi van bele írva?

Emlékkönyvet olvasgatni nem lehet, csak sírva...

Nem művészi minden ábra, a szándék volt csak komoly...

Felderül a szeretettől arcomon a mosoly...

Szamárfülbe titok rejtve: olvasója szamár!

A jelen és a múltam között szétfoszlik a határ...

Ezer emlék rohan felém, karjaim ölelésre tárom,

Hogy újra akkor és ott legyek tiszta szívből várom!

Ezt a verset de szerettem! Én is írtam másnak!

Örök emlékül volt szánva... Nekünk? A változásnak?

Örökké barátok leszünk! Nem foglak elfeledni!

Ma már tudok -hittük pedig - ezeken is nevetni!

Nem emlékszem... De rég láttam! Miért is írt nekem?

Szerintem a mai napig nem tudja a nevem...

Neki hogy került kezébe az én kedves könyvem?

De hiányzik! Itt volna bár! Kicsordul a könnyem...

Titkosírás! Mit jelenthet? Vajon ő még tudja?

Megkérdezzem? Olyan rég volt... Csak ennyire futja...

Nem is fontos. Talán nem is volt igazán soha...

Mégis... Talán... Írjak neki? Vajon hogy mehet a sora?

Felnőttünk, szanaszét szórt bennünket az élet...

Így alakult egymás ellen egyikünk sem vétett...

Talán nem is emlékszik már. Én is csak a könyvből...

Nem látom, hogy ki, mit rajzolt a feltörő könnytől...

Az utolsó oldalnál elhagy a sok vendég...

A múltba olvad vissza minden kopott emlék...

Vajon más is őrzi? Előveszik néha?

Vagy ma már ez is csupán divatjamúlt tréfa?

Tatabánya, 2024. 12. 19.

Kép forrása: MI

Ünneplő

Catelyn: 

Ünneplő

Gyermekkoromban a mesékben éltem…

Moccanó árnyak közt sárkánytól féltem,

Vártam a tündért, hogy hozza az álmot,

Az óriás meséjét, ki oly sokat látott…

Karácsonyfára sok szép, színes gömböt,

Alá – remélve – ajándék-tömböt…

Hogy csengő csendüljön ünnepi csendben,

És ágak közt gyermek-kéz cukorkát csenjen…

Látni akartam, ahogy angyal szárny lebben,

És minden úgy marad, csak kicsit szebben…

Mikulást vártam nagy, repülő szánon,

Hogy húsvétkor kiskertben tarka nyúl járjon…

Csodálni akartam az ünnepi fényt,

Kutatva benne sok, sosem-volt lényt…

Megtudva mindent, mit a nagyok már tudnak…

Távoli emlékek, eszembe jutnak…

Újra imákat mormolok – mondták a nagyok!

És én igazán – azt hiszem – jó gyermek vagyok…

Bár nem értem, és inkább verseket suttogok,

Mert annyi minden van, amit még nem tudok…

Áhitattal nézem az ünnepi fényeket,

Kutatva mögöttük az elrejtett lényeget,

Amiket valahogy tudnak a nagyok,

Beléjük nevelik az elfogyó napok…

Nagy vagyok újra, az, aki voltam…

Titkokat nevelt belém a múltam,

És már nem csodálom az ünnepi fényeket,

De nem lelem akkor sem bennük a lényeget…

Azt hiszem van még valami titkos…

Vagy talán mégsem? Semmi sem biztos…

De talán nem is annyira rejtett a lényeg,

Az ünnepek – bennünk – magukért szépek!

Bicske, 2024. december 3.

Kép forrása: MI

Egy utolsót...

 Catelyn:

Egy utolsót…

Egy utolsó ünnepet szeretnék csak kérni…

Hogy minden egy percre, mint rég legyen…

Hogy legyen hova vissza, emlékezni térni,

Ha már nem leszünk egyszerre, egy helyen…

Egy utolsó ünnepet, elbúcsúzni szépen…

Eltitkolt, fájdalmas könnyeket…

Utolsó mosolyt egy megfakuló képen,

Amit majd eldobni nem lehet…

Mert elő kell venni, hogy őket újra lássuk,

Hogy kérdezzünk hiába – nem felelel…

Hogy vétkeiket – ha voltak – ismét megbocsássuk,

És álmodjuk néha, hogy átölel…

Egy utolsó ünnepet, hókristályos fénnyel…

Hazudni, hogy örömből könnyezzünk…

Megbékélni szeliden a múló létezéssel,

Felkészülni arra, hogy nem leszünk…

Egy utolsó fogok akkor is csak kérni,

Ha majd érzem a nemlétem közelét…

Hogy legyen a maradóknak hova visszatérni,

Az emlékeken át lesz ez kötelék…

Egy utolsó ünnepet, nem magamnak kérem!

Csak szeretném, hogy a “majd” szebb legyen…

Nemlétbe illani, ünnepélyes fényben,

Ébredést remélve egy jobb helyen...

Bicske, 2024. november 29.

Kép forrása: MI