Álmodozó

 Catelyn:

Álmodozó

Attól tartok álmodom, de felébredni félek!

Túlcsordul az izgalom, és megreszket a lélek!

Borzongat az érzés, lehet hogy változom?

Miért? Miért ne? Talán... De nem tudom...

Mindig úgy éreztem, hogy lent, a földön állok!

Most ezüst-fényes szárnyakon felhők között szállok!

Magasba emelnek, az égig a vágyaim?

A remény a jövőből kuncogva rám kacsint...

Utánam nyúl hirtelen több millió kétség!

Megijeszt, a magasból leszakít a mélység!

Semmivé foszlanak a hold-sugár szárnyaim...

Nem elég erősek -félek- a vágyaim...

Két lábbal újra a valóságon állok...

Mindent a régi, megkopott fényben látok...

Miért? Miért ne? Talán... Már nem tudom...

Ne ébressz fel kérlek, ha látod, hogy álmodom!

Tatabánya, 2025. március 14.

Kép forrása: MI

Nőnapi

 Catelyn:

Nőnapi

 

Nőnek lenni: felelősség! Nőnek lenni hatalom!

Nőnek lenni… Nem kérdezte tőlem senki: akarom?

Nőnek lenni: megfelelni, olyan sok az elvárás!

Nőnek lenni… Gondoskodás, lemondás és megbánás…

 

Nőnek lenni: csupa virág, nem számít, hogy szereted?

Meglátod, hogy irigyelnek, ha a netre kiteszed…

Nőnek lenni: éjjel-nappal, mindennapos ügyelet…

Olyasmi, amiben nem tarthatsz sohasem szünetet…

 

Nőnek lenni: számon kérés… Miért és még miért nem?

Miért kérnek számon minket idegenek, nem értem…

Nőnek lenni: csupa kérdés, ha én vagyok az áldozat,

Miért szórnak -hibáztatva – mégis felém átkokat?

 

Nőnek lenni: törékenység, legyél illatos virág…

Nőnek lenni: gyenge voltál, elhagytak, a te hibád!

Nőnek lenni: könnyű neked, nő-létedért szeretnek…

Nőnek lenni: tökéletes, mások nem is lehetnek…

 

Mégis… Nőként, ha ember vagy, és mint olyan vétkezel…

Akkor veszik sokan észre, először, hogy létezel…

Mintha láthatatlan volnál, gondoskodó árny-alak…

Kinek csupán a törődés-nyomatai látszanak…

 

Nőnek lenni – akármilyen korú légy is a hajadon,

Annyi mindent felfedezel idővel majd magadon…

Sok mindent fog tanítani az életed, keményen,

De megtanulod előbb-utóbb: nőnek lenni nem szégyen!

 

Nőnek lenni… Vágy -nem tárgya! – szelíd szavú szerelem…

Nőnek lenni… Erő… Újra kezdés… Sokszor nehezen…

Nőnek lenni… Bárhogy hívjuk – legyen csupán nőnemű…

Nőnek lenni… Áldás volna? Talán, de nem egyszerű…

 

Tatabánya, 2025. március 8.

Kép forrása: MI

Légy önmagad!

 Catelyn:

Légy önmagad!

Más kedvéért megváltoznod -miért tennéd? - nem szabad!

Légy nyugodtan, úgy, ahogy vagy -tökéletlen -önmagad!

Mert lehet, hogy néhány ember "azt a típust" szereti,

Olyan is lesz -hihetetlen? - aki pont "azt" neveti!

Légy nyugodtan, úgy ahogy vagy -ha nem is tetszik - egyedi!

Boldog, aki önmagáért, nyugodt szívvel teheti!

Mihelyt mások diktálják, hogy: "Legyen hajad hupikék!"

Nagyon hamar hozzáteszik: "Legyél másabb! Nem elég!"

"Ruhád legyen neked szabott! Motoron járj dolgozni!"

Nem lesz soha elég időd új-magadat megszokni...

Ő azt mondja, ő azt szeretné, más, hogy máshogy változzál!

A népszerűségért -magadból- mennyi mindent áldoznál?

Azt mondják, hogy boldog leszel -te önmagadat kutatod...

Tényleg örülsz a változásnak, vagy mások miatt mutatod?

Fel sem tűnik, úgy mantrázod: "Valami más! Egyedi!"

Csak mert valaki megint a "másik típust" szereti...

Mások miatt megváltoznod -miért tennéd? - nem szabad!

A megtagadott tükörképed lesz majd, aki megtagad...

Sajnálom, ki saját magát elfogadni nem meri...

Megkeseredik, amint az első lépést megteszi...

Tatabánya, 2025. március 7.

Kép forrása: MI

Tavasz köszöntő

 Catelyn:

Tavasz köszöntő

Isten hozott, kedves Tavasz! Illatos, szép Kikelet!

Be kell valljam, elég hamar meguntam a hideget…

Már akkor is úgy éreztem, akkor lesz a jó világ,

Amikor a szirmát bontja, a fehérlő hóvirág…

Pedig lassan nincs már szirma, elvirágzott szinte mind…

Gyűrött virág, hervadóban, az út szélén rám tekint…

Nem volt olyan hosszú élte, tavaszt ígért: meghozta!

Szépségét, és üdeségét, szemnek, szívnek áldozta…

Akárhányszor arra jártam, bólogatott kedvesen!

Majd illatos elmúlásba hajolt, szelíd-csendesen…

Itt-ott fehérlik a fűben, egy-egy kósza, kis virág…

Kicsit szomorkás, de mégis, itt van már a jó világ!

Száz sugárral süt már a nap, fényt is ad és meleget!

A fénye mélyén ott ragyog a tavaszias szeretet!

Nem is tudom, de már jobban indulnak a reggelek,

Nem húzódom olyan gyakran, durcáskodva: nem megyek!

Nem marasztal -olyan durván – ágy, párna és takaró!

Nem csábít már lustaságra mindennap a kakaó…

Reggel, kábán bandukolva, nem látok már csillagot…

Simogató szellő igéz, friss, tavaszi illatot!

Kedves virág, fehér virág, szép tavaszi üzenet!

Meghoztad a kipattanó, jövőt rejtő rügyeket!

Mindegyik a majd-virágot, gyümölcseit hirdeti,

Pedig néha -hajnal tájban – a dér még megcsipkedi…

Isten hozott, kedves Tavasz! Örülök, hogy eljöttél!

Bólogató hóvirágban, fényben testet öltöttél!

Maradj, amíg jónak látod, igézd közénk a nyarat!

Úgy gondolom, hogy ez elég háládatos feladat!

Az út szélén fehér virág, vagyis inkább romjai…

Meggyötörték a múlandó, virágnyi-lét gondjai...

Elbúcsúzunk – hallgatólag – hulló szirma búcsút int:

“Jövőre, -ha eljössz erre-, ugyanekkor, újra, itt!”-

Bicske, 2025. március 06.

Kép forrása: MI

Kamaszos

 Catelyn:

Kamaszos

Jelenség -mint minden kamasz,

Úgy, ahogy van: egyedi!

Szülőből szól néha panasz,

Mégis – így is – szereti!

Pedig, ha a jövőt látná!

Kristálygömbje ha lenne!

Elme-baja sírját ásná,

S vele mindent temetne…

Aggodalmat, gondot, féltést,

Titkon elsírt könnyeket…

Elhamarkodott sok sértést,

Balul elsült ötletet…

Azt, ami fáj, fájt, vagy fog majd,

Csak a jövő rejti még…

Feje felett reszkető bajt,

Hazugságot: semmiség!

Első – fájdalmas – szerelmet,

Csalódást, és bánatot…

Ami fájdalmat teremthet,

És kívülre szól-látszatot…

Szerencsére nem lát semmit,

Nagyokat nyel, mosolyog…

Aggodalmát ráncok jegyzik,

Még ha nincs is komoly ok…

Fel kell nőni, ő is tudja,

Terelgeti, amíg lehet…

Habár néha kissé unja,

De ennél többet nem tehet…

Alig alszik – jár az esze,

A gyerek minden gondolat...

Merre jár, és mi van vele?

Nem hagyott el dolgokat?

A szülőben feszes az ideg,

Ezer rém-kép kergeti…

A kamasz lehet durva, rideg,

Mégis – így is – kell neki…

Mert, ha a kamasz nagy lenne,

És nem sértődne mindenen,

Biztos is lehetne benne:

A gyermek felnőtt -hirtelen…

Bicske, 2025. 03.05.

Kép forrása: MI

Preventív

 Catelyn:

Preventív

Jól tudom, hogy helytelen,

De nem élhetek szer-telen...

Az élet minden perce fáj,

Megnyugvás rám nem talál...

Az ébren-létem álmodom,

Hogy meddig? Miért? Nem tudom...

Általános érvelés:

„Mert keserves a létezés...”

Ha úgy látod, hogy reszketek:

Tévedsz, mert a föld remeg!

Ha úgy érzem, hogy zuhanok,

Épp azt sem tudom, hol vagyok...

Sikoltozva ébredek,

Hisz tévedés, hogy létezek!

Könnyek között alszom el,

Sok miért, senki nem felel...

Álmok útján rám találsz,

Csak ébressz fel, ha arra jársz!

Hívj magaddal játszani!

Nem akarlak bántani!

Szerte foszló holnapok,

Hazugság, hogy jól vagyok…

Bárki, aki rám tekint,

Megborzad: „Nézd! Már megint…”

Kering bent a fájdalom,

Itt nem segít a szánalom!

A semmi szélén lebegek,

És nem tudom, hogy nevetek…

Utcán árult csöppnyi jó,

Nyílt sebekbe szórva só…

Elfeledett boldogság...

Aki ad, mind jó hozzád!

Ha nem adják, elveszed,

Csak hinned kell, hogy jól teszed...

Nincs ki intsen, nem szabad!

Szív érted már rég nem szakad!

Árnyék vagy már, semmi más...

Elcseszett egy alkotás...

A méreg átjár, elveszel,

És nem riaszt, ha nem leszel...

Nem számít az eredet,

Talán jobb lesz: beveszed…

De nem lesz az, csak akarod,

Addig, amíg feladod…

Nincs semmid és alig élsz,

Nem vágysz, nem félsz, nem remélsz…

S ha tisztább egy-egy pillanat,

A rossz, csak ami itt marad…

A tükörképed én vagyok,

Ki nemsokára meghalok...

És követsz te is jól tudom...

„Ne tedd! Miért?” -suttogom…

Én is tudtam: helytelen,

Csak rosszkor voltam rossz helyen!

Sok -rég megbánt-, tévedés,

Csábíts az életre létezés!

Tatabánya, 2025. 03. 04.

Kép forrása: MI

Néha

 Catelyn:

Néha

Néha azt hiszem, hogy értem, de rájövök, hogy tévedek...

Mosolygom ha alszom, és könnyezem, ha ébredek...

A valóságban kergetek szép, szertefoszló álmokat...

Én vagyok a harcos... És én vagyok az áldozat...

Néha kezeimben érzem, és megdöbbent, hogy nem lelem...

Én mindenki mellett, de nagyon sokan ellenem...

Észre vesznek akkor, ha nem akarok látszani...

De hiába is kérem, hogyha senki nem hív játszani...

Néha beszélgetnék, de nem jön ki hang, hallgatok...

Mellettük ha mennék, a nyomdokukban ballagok,

És ha úgy érzem, hogy végre megérkeztem, ott vagyok,

A következő percben a start vonalra toppanok...

Néha azt hiszem, hogy minden, miközben látom semmi se...

Úgy gondolom, megvan, de sosem vágytam ennyire...

Néha szinte el is érem, pár centi és megfogom!

De hiába is küzdök -önmagammal: nem tudom!

Néha azt hiszem, hogy ennyi, de látom jól, hogy messze még!

Néha nagyon durván a porba sújt a veszteség...

Néha olyan könnyű, megvan -érzem- mindenem!

Néha nem is értem, a sorsom miért szívtelen?

Néha alig élek, néha szinte repkedek!

Néha megindulnék, de végül aztán nem merek...

Haragszom magamra, és haragszom a világra!

Úgy szeretném tudni, hogy nem volt minden hiába!

Néha örömmel tölt el, néha fáj, hogy létezek...

Ha jót próbálok tenni, rettegek, hogy vétkezek...

Néha alig várom a percet, mikor elmegyek...

Néha megijeszt a gondolat, hogy nem leszek...

Tatabánya, 2025. Március 1.

Kép forrása: MI