Medvés

Catelyn:

Medvés

Nem vágyom én egyéb kegyre:

Lennék barna medve egyre...

Néhány hetet átaludnék,

A világról nem is tudnék!

Nem gyötörne gond, baj, bánat,

Szundikálnék, mint az állat!

Pihe-puha barlangomban,

Elaludnék azon nyomban!

Álmodnék én erdőt, rétet,

Aranylóan édes mézet,

Kisebb-nagyobb csípéseket,

Vadászoknak sértéseket…

Álmodnék én folyót, völgyet,

Hátvakargatásra tölgyet,

Haverokat: őzet, szarvast,

Nyulat, mókust, rókát, farkast…

Februárban előjönnék,

Sok hülyére ráköszönnék:

Macerálják itt a medvét,

Elveszik az életkedvét!

Barlangomba visszamennék,

Sok turistán jót nevetnék!

Higgyék csak: az árnyam láttam,

Maradjanak bent, a házban!

Megvárom míg magam leszek,

Bogyót, gombát, mézet eszek,

Medve módon sétálgatok,

Örvendve, hogy állat vagyok!

Aztán ha vén mackó leszek,

És levegőt ritkán veszek,

Mielőtt még kipurcanok,

A létezésnek fricskát adok!

Rendelkezem jó előre:

Legyen bundám ágy előke!

Ha a szoba elég meleg,

Átvészelem majd a telet!

Bicske, 2023. 12. 20.

Kép forrása MI

Anya-gyermek

Catelyn:

Anya-gyermek…

Kívülről nézve még gyermeknek látszik,

Ha senki sem figyeli, órákig játszik…

De vállát már nyomja az anyaság terhe…

Nem így akarta, nem ez volt a terve!

Annyira sok minden akart már lenni!

Szőtte a terveit, miket fog tenni…

A szemében kalandok vágy-fényét látom…

Mennyi cél, mennyi vágy marad csak álom...

Az ölében ringatott baba nem játék…

Akivé lehetett volna csak árnyék…

Anya lett – pedig még ő is csak gyermek…

Semmibe hullottak, remények, tervek…

Túl nagy a feladat – fel kell hát nőni!

Nem szabad hiába-álmokat szőni…

A lelkéből szakadó sikoltás néma:

Én is itt vagyok, figyelj rám néha!

Vajon, ha az időben utazni tudna,

Elmúlt énjéhez reszketve futna?

Intené addig, ameddig lehet:

Nem elég annyi, hogy azt mondja: szeret!

Vagy biztatná múlt-magát: nem szabad félni!

Minden nap jobb lesz, és van mit remélni!

A tied lesz majdan a legnagyobb csoda,

Nem fogod feladni – miatta – soha!

Vagy tudni akarná, hogy igazán megéri,

Hogy gyermekségét nagy-létre cseréli?

Hogy mennyi könnyet fog vajon sírni,

Önmagát biztatva: ki fogod bírni?

Mennyi áldozat, sok tekintet vádló…

Nincs semmi biztonság, szakad a háló…

Zuhanás lefelé, vár a nagy semmi…

Nehéz lehet anyának gyerekként lenni…

Megesik, hogy a felnőtt anyák is sírnak…

Hazudnak maguknak, hogy mindent kibírnak…

És amikor nagyon nehéz az élet,

A gyermekeikben keresnek szépet...

Nehéz lehet, amikor az anya is gyermek…

Feledésbe vesznek az álmok, a tervek…

Titokban tudnak csak csendesen sírni…

Hiba volt? Ki tudja… Nem kell ítélni!

Mit láthatnak, mikor a jövőbe néznek?

Bíznak, remélnek, reszketve félnek?

Az, aki megfogant nem aprócska hiba…

Közös út, ami már sosem lesz sima…

Ki tudja, miért döntött így végül?

Nem csak a gyermek, az anya is sérül...

Olyan kérdés, ez, ami nagyon tud fájni...

És nincs olyan válasz, amit nem lehet bánni...

Tatabánya, 2024. január 29.

Tavaszi

Catelyn:

Tavaszi

Most még tél van – a naptáram szerint

De a tavaszt igézi a napsugár,

Az elolvadt hóember emléke legyint,

Hiába van még január…

Fájdalmas a búcsú a téltől,

Alig volt itt, s már menni kell?

Búcsúznék esőtől, szaggató széltől,

De elindult és most már nem felel…

Fagyosan rian a lépte a jégen…

Tavaly egy pár napig havazott…

Virágot rajzolt az ablakra szépen,

Az eresz alá jégcsapot faragott…

Néhány reggel köszöntött frissen,

Ropogva a fehér, szűzi hó…

Majd latyakba fulladt a világon minden…

Mintha nem lett volna csak vízió...

Olyan mintha a tél megfáradt volna…

Mikor gyermek voltam… Mi változott?

Magával a hideg száz csodáját hozta,

És annyira nehezen távozott…

Lába nyomában siklott a szánkó,

Vacogva dermedtek jégcsapok…

Hóbucka-várakon lengett a zászló,

Beléjük kacagva szél kapott…

Repült a hógolyó, hangosan puffant,

Sikongva nevetett, kit eltalált…

Jeges úton a gyerekhad csusszant,

A szakadásokért anyuka reklamált…

Meleg lett, szinte egészen tavasz…

És ki tudja mit hoz majd a nyár…

Bármi lesz -hiába száll fel a panasz -

A helyzetre megoldást nem talál…

Hogy mit láttál tavaly, jól jegyezd meg Ember!

Talán az volt az utolsó hópehely…

Tudom, hogy lesz tél, lesz újra december…

De hogy mit hoz? - a jövendő nem felel…

Tatabánya, 2024. január 28.

Kép forrás MI. 

ChatGPT

 Catelyn:

ChatGPT Azt mondta a ChatGPT: tudása nem végtelen, És a Káosz – honnan nézzük – majdhogynem már lételem… Felsorolt még jó pár érvet, hogy az élet nagyszerű, De nem tudta mért érdekel, hogy a pofon egyszerű? Mese habbal kérdésemre írt egy habos, szép mesét, CsodaHab varázsló lénye adta meg a lényegét… Buborékból jósolgatott a habfal innen-oldalán, Kalandokat ígért annak ki átlépett az ajtaján… Kétszer kettő mindig négy – kivéve, ha művészet, A Főnix nem fészekrakó – mást jelent a tűzfészek… Senkinek sincs két ballába – az értelme átvitt, A keljfeljancsi nem egy játék – ébresztőnek számít! Sajátosan értelmezett néhány szólást-mondást, Én idáig máshogy tudtam, hogyan szórnak rontást… A rántásra volt ötlete azonnal – de négy is… Elégedetlen vagyok az eredménnyel mégis… Azt viszont már ő sem tudta, mit gondolt a költő, Nagyban függ a kontextustól kinek szava döntő… Hasonlóan gondoltuk, hogy mit jelent az álom, Hogy a csevely mélyen szántson, jaj de nagyon várom! Azt is mondta – megkérdeztem – szubjektív a szépség, A “hesitáció” szerintem helyesírás-vétség… Hogy Rodolfot nem ismeri, szerintem az szégyen… Viszont állapot és személy is lehet mind tétlen… Kiadósat beszélgettünk, nem vesztünk mi össze, De hogy tényleg intelligens, nem hiszem csak kötve… Szinte minden kérdés után még több infót kérne, Beszélgetésünk így talán véget sosem érne! Érdekes egy kísérlet volt, de nem tudok többet, A kiindulási pontom nem volt csak egy ötlet, Majd ha nagyon unatkozom, beszélgetünk újra, Hátha másik versemhez is lesz belőle múzsa… Bicske, 2023. január 26.

(a képet stílusosan MI segítségével "készítettem" )

Alma Mater

 Catelyn:

Alma Mater

Kedves, öreg Alma Mater, tekints le rám, itt vagyok!

Megrohan sok régi emlék, ami elmúlt, itt hagyott…

A múlt ködéből felsejlik pár régi, kopott árnyalak,

Egyik-másik tűnődőn néz: valahol már láttalak!

Kitárul az ajtó és a szemem ismerőst keres!

Nincs itt, ő sem, mit is vártam… Reménykedtem, ne nevess!

Minden olyan ahogy arról néha-néha álmodom…

Hova tűnik ami elmúlt? Visszahoznám? Nem tudom…

Úgy érzem, hogy hazajöttem, de már nem az otthonom!

Továbbléptem az élet útján – de be kell valljam, úgy unom!

Ifjú énem árnyékképe a kopott lépcsőn integet,

Nagy vidáman szór elébem újabb emlék-kincseket…

Emlékszel? Ha kint hideg volt, itt vártuk a lányokat!

Egy nehezebb vizsga után bőszen szórtunk átkokat!

Fent másoltunk órák után – cserélgetve – jegyzetet!

Jaj de ritkán fordult elő, hogy mit írtunk, egyezett!

Ott vettük a kávét, csokit, ha fogyott a lendület!

Szövögetve a jövőnkbe életre-szól esküket!

Megosztoztunk rágcsán, pletykán, elfeledett álmokon,

Átbolyongva -mikor mentünk terepre – a városon…

Emlékszel? A könyvtár csendje, a büfé csábos illata…

A fejünk felett felragyogó jövő fényes csillaga…

Tervek, álmok, képzelgések, mennyi-mennyi szép remény…

Mennyi könny, amikor hittük: a vizsga s nem a lét kemény...

A terem száma le van írva… Nem kell térkép, meglelem!

Emlékek közt járok szinte lábujjhegyen, csendesen…

Milyen furcsa, elszaladt a fejem felett néhány év…

De tudom mit, hol találok, épp ahogyan réges-rég…

Most úgy jöttem, mintha talán tegnap jártam volna itt,

Megújulva kutatva az Alma Mater titkait…

Hiába telnek az évek, ha sorsom újra idehoz,

Megtalálni e szent helyen bármit – gondot nem okoz!

Hiszen a szívem a térkép, itt bárhova elvezet,

Nem papírra íródtak a legfontosabb jegyzetek…

Lélek-tintával vésték fel őket mind a lelkembe,

Bármikor eszembe jutnak – nem lehetek elveszve!

Éjjel-nappal, vágyakozva lelkem gyakran erre száll,

Hátha valamit a múltból – ami nincs már – megtalál!

Bárhol legyek elém hozza: elfeledett, drága kincs!

Onnan, hova visszavágyom, s minek sehol párja nincs!

Tatabánya, 2024. január 23.

Furcsa-fohász

Catelyn: 

Furcsa-fohász

Adj türelmet, Istenem, legalábbis önmagamhoz!
Adj időt, hogy fel tudjak nőni minden feladathoz!
Adj kitartást, hogy ne temessen magába a harag,
És adj erőt, hogy ne áradjanak belőlem méreg-szavak!

Adj nyugalmat, hogy képes legyek magam is másnak adni!

Emberséget, hogy képes legyek embernek maradni!

Ha túlcsordul a fájdalom, fakassz belőlem könnyet,

És cseppents mellé hamis vigaszt, hogy kicsit talán könnyebb...

Nem kérek többé Istenem, hiába való álmot!

Látod, kissé tántorogva, de a valóság talaján állok!

Nem mondom, azért jól esne egy kicsivel több remény...

Tiszta hit, hogy igazságos a létezés -bár kemény...

Túl sok lenne Istenem, tényleg, amit most kérek?

Beszélgessünk, meséld el nekem, igazán mennyit érek?

Én is te vagyok, vagy legalábbis szinte tükör-másod,

Nem fércmunka, nem selejtes, és eldobott alkotásod!

Hallgass meg kérlek, Istenem, rövid lesz, az amit mondok!

Folytogatnak az aggodalmak, a bánatok és a gondok!

Eleven-élő testemben, csak vergődik a lélek!

Mentesíts a terhek alól kicsit, ameddig élek!

Másnak sem könnyebb, tudom, de értem kell szót emelnem!

Szeretném látni a te szemeddel azt, akit látsz bennem!

Azt aki erős, aki képes bármilyen terhet bírni!

Azt akinek vígasztalás csak néha-néha sírni...

Látod, most sem sírok, csak elfáradtam az életben...

Pedig keresek vigasztalást, Benned, a Sorsban, a Végzetben...

Szeretném őszintén elhinni, hogy nem értelmetlen az élet,

De félek a csalódástól... Félek, Istenem, félek!

Szárliget, 2023. December 7.

Nomen est omen

 Catelyn:

Nomen est omen

Kati vagyok, Kata, talán esetleg egy Katalin?

Változtat a becézgetés igazából valamin?

A Katóka nem túl komoly, a Katica gyerekes…

A Kató meg olyan nénis… Messze van még, ne nevess!

Karen, Karin, Kátya, Katyus mind annyira idegen!

A Katarina előkelő, ezért is hagy hidegen!

Catharina, Catalina, Katrín, Caitlín, Ketevan...

Egy embernek ennyi nyelven mennyi -féle neve van!

Szívem, Kincsem, Drágaságom, Egyetlenem, Életem!

Tündér-bogár, Cicaborsó, a lehetőség végtelen…

Kavarognak fejemben a nevek és a névnapok…

Egyik másik kicsit talán, -lehet mégse – én vagyok…

Nevem kaptam – nem szeretem – de nekem most ez jutott,

Két felmenőm ennél jobbat kitalálni nem tudott…

Szóval inkább örököltem, anyám neve, tőle van.

Hogy lehetnék a nevével igazából önmagam?

Lecseréljem? Ki lehetnék? Honnan tudjam: én vagyok?

Nem csupán egy véletlen név, amit egyszer itt hagyok?

Nem cserélem. Megtehetném. De már úgyis megszoktam.

Ne vádoljon később senki, hogy a nevét eldobtam…

Én vagyok a név. A nevem, az csak ami én vagyok?

Mivel lehet kitölteni a létezésem-hézagot?

Én vagyok én, aki magát a legjobban ismeri,

Mégis inkább megtagadja, felvállalni nem meri…

Én vagyok a nevem, de nem hiszem, hogy csak az vagyok!

Nem leszek más, akármilyen cifra nevet kaphatok!

Hiába lehetnék Psziché, Skolasztika, Jávorka,

Nem hozhatna változást egyik új név sem számomra…

Akárhogyan hívjon bárki, az sem baj, ha integet,

Egy biccentésből is áradhat bőven elég tisztelet!

Azt mondják a név kötelez, de hogy mire, nem tudom…

De ha végre rádöbbenek neked is majd megsúgom!

Szóval ma még ezt használom, vagy azt is – még meglátom,

Van előnye, hogy ilyen sok név akad a világon!

Holnap után más becém lesz, hogy melyik majd eldöntöm,

Akárhogy is tartalommal – önmagamnak – megtöltöm…

Hiszen mindegy mi a neve a rózsának, illatos…

Lehet egyszer Kréta leszek, Írógép, vagy Villamos…

Arra fogok törekedni, hogy megtudjam, ki vagyok!

Nem lehetek pusztán egy név, amit egyszer itt hagyok…

Tatabánya, 2023. december 2.