Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn

2024. április 25., csütörtök

Egy szuszra...

 Catelyn:


Egy szuszra...


Először a gyerekeket, és velük a nőket!

Az igazi férfi nem menti, csak őket!

A süllyedő hajón az áradat átcsap,

A dacos bátorság nem több csak látszat!

Felfelé nyújtózik, feléd a mélység,

Valami véget ér, nincs semmi kétség!

Megragad hirtelen, lehúz egy örvény!

A gyenge mind elpusztul, íratlan törvény!

A hullámok hátán még megtör a fény!

Villámlás? Napsütés? Mindegy mi – tény…

A haláltól rettegve levegőt kapkodsz,

Az utolsó erőid használva csapkodsz,

A legvégső lélegzet sikoltva fáj!

Csend… Hideg… És halott-homály…


Tatabánya, 2024. április 24.  

Kép MI által rajzolva.

2024. április 23., kedd

Merengés

 Catelyn:


Merengés


Szeretném elmondani! Hogy mit? Nem tudom én sem…

Valami fontosat! Vagy nem annyira mégsem?

Egy történetet! Aminek nincsenek szavai!

Ha belekezdek, vajon megérti valaki?


Úgy elmondanám, hogy sütött a nap reggel!

Vagy hogy láttam egy hintót, szürke egerekkel!

Az ujjaim között ott kéklett a tinta,

És a felhő az égen csak pamacsos minta!


Elmondanám azt, amit a jövőben írnak!

A virágok harmat-csepp könnyeket sírnak!

Hogy mi lesz, ha eljössz, és akkor, ha maradsz!

Ha helyeselsz buzgón, vagy borzongva tagadsz!


A földeken foltokban sarjad a vetés!

Bőséges csapadék, a nap-meleg kevés…

Teher alatt hajlik az orgonák ága!

Talán… Egyszer… Talán nemsokára…


Elmondanám, hogy mi nyomja a lelkem,

Hogy romjaiban hever száz úgysem-lehet tervem,

És azt hiszem talán a legnagyobb erényem,

Az el soha nem fogyó, tétova reményem…


Esik az eső. A világ tiszta, fényes…

Hogy egyszer elmondom, még az is lehetséges!

A történetet, azt, aminek nincsenek szavai…

Talán megérti egyszer… majd… valaki…


Buszon, 2024. április 23.


2024. április 20., szombat

Levél a jövőmbe

 Catelyn:


Levél a jövőmbe


Kedves Jövőbeli Énem, ha olvasod e sorokat,

Ne keress a tetteimben vádaskodni okokat!

Hisz az elmúlt közös énünk tetteiből születtem,

Mégsem hibáztatom „voltunk” amiért én, én lettem!


Neki is van múlt-alakja, aki olykor tévedett!

Meddig lehet visszamenni, megtudni, ki vétkezett?

Honnan tudjuk, hogy egy döntés a jövőnkbe mit is hoz?

Lesz-e olyan eljövendő, ki minden múltat elátkoz?


A jövő ködhomálya mögött rejlik ezer árny-alak.

A soron jövő mosollyal int: -Ideértél? Vártalak!

Amikor majd szembesülsz a ténnyel: te is múlt lettél!

A bizonyítványt magyarázva hálálkodsz, hogy léteztél!


Pillanatról-pillanatra nem mondom, hogy változom.

Bizonytalan létezésem néha épp csak álmodom,

De most én vagyok a jelen, ami múltat s jövőt összefon,

Mikor lesz a nagy változás, mi múltba taszít, nem tudom…


A pillanatra sem emlékszem, amikor én, én lettem!

S, hogy mi volt az a sors fordulat, miért a múlttal végeztem?

Talán elegendő lenne a tudat is, hogy én vagyok,

És talán messze még a semmi, mikor mindent itt hagyok…


Mégis, itt leszek, közel hozzám – átfonnak a múltam árnyai…

Betemetnek minden idők reményei és vágyai…

Jövendő énem szidni fog majd engem is, ha tévedtem…

De minden hibás döntésemmel, örülni fogok, hogy élhettem!


Tudod, kedves Jövő Énem, ha olvasod e sorokat,

Remélem, hogy te is találsz tetteimben hála-okokat…

Én hiszek benne, hogy nem fogsz félni, állandóan, hogy mit teszel!

Remélem, boldog fordulat hozza el a percet, hogy itt leszel!


Tatabánya, 2024. 04. 20.


2024. április 17., szerda

Oka van

Catelyn:

Oka van


Azt álmodtam – különös módon-, hogy holnaptól többé nincs halál!

A lét fájdalmából kiutat ember hiába keres, már nem talál!

Nem lesz mihez hasonlítani a hosszabb-rövidebb életet,

És nem lesz végső felismerés sem, hogy valaha, valamit tévedett…


Nem lesz búcsú, könnyes szemekkel, mielőtt végleg a lét lezár…

Kitől bocsánatot remélne, tovább haragszik s félreáll…

A nagy monológnak -szépnek kell lenni! - a semmibe pottyannak szavai…

Könyörög – csak egyetlen percért! - hallgassa meg végre valaki!


Történjen bármi, az élet előre kitartóan csak megy tovább!

Lehet rosszabb, nehezebb, ócskább, vagy bármilyen módon még mostohább…

Az élet útjáról – ahogy álmodtam –, holnaptól letérni nem lehet…

Nem lesz többé vigasz-hazugság: jobb ez így, túl sokat szenvedett!


Mi történne, hogyha holnaptól a halál valóban nem lenne?

Minden élő – tökéletlenül – a létezés kedvéért létezne…

Mennyire hosszú az „örökké tart”, hogyha tudjuk, hogy vége nincs,

És halál nélkül honnan is tudnánk, hogy az élet – bármilyen – drága kincs?


A halál nélkül hogyan lehetne tényleg élvezni az életet?

Még ha néha számon is kérjük, ha túl korán jött el, hogy tévedett?

Az egyetlen biztos pont az életben, hogy előbb vagy utóbb, majd érkezik!

Fájt, fáj, fájni fog százszor, de oka van mégis, hogy létezik!


Tatabánya, 2024. április 17.


2024. április 15., hétfő

Mű-alkotások

Catelyn:


Mű-alkotások


Művi intelligencia szerkeszti a képet,

Hogy idegenek posztoljanak nem létező szépet..

Kritikátlanul osztják a tarka-barka semmit…

Valós alkotás „tetszik”-et sosem kapna ennyit!


A számítógép süt, főz, köt, varr, horgol hogyha kéred!

Sárkány-zöldre festi „harcban kibuggyanó” véred.

Verseket ír, színdarabot, filmet rendez néha…

Olyan komolyan kezelik, nem lehet már tréfa!


Tökéletes minden pixel, egyszerű a képlet!

Csak mondd meg, mégis mit szeretnél, rajzol róla képet!

Megírja, hogy mit mondanál hogyha lennének szavaid,

És megalkot a sosem-voltból egy népszerű valakit!


Nem hiányzik belőle semmi… Csak az ember!

Ki a tökéletes után posztolni már nem mer…

Hiszen alkotásában megbújhat néhány hiba itt-ott…

Takargatja – ne is lássák! - mint valami titkot…


Pedig, hogyha képes lenne az alkotás beszélni!

Lenne miről – hogy született? - a világnak mesélni!

A munka, a gyakorlás, a sok-sok újra-hiba!

A kezdettől az eredményig az utazás nem sima!


Rengeteg a csalódás és a kín-keserves könny…

A feladom, a nem fog menni, az elhallgatom-csönd…

Hogyha művei közt nem lel az alkotójuk kincset,

A pusztulásba vetné olykor alkotását – mindet!


Mégis… Újra megpróbálja… Az alkotás-vágy hajtja!

Habár alkotónak magát talán nem is tartja…

Hiszen ő csak próbálkozik, ezer éve kezdő!

Nem hajtja a tatár és nem sürgeti az edző…


Mégis, bent a lelke mélyén megrejtőzik minden!

A tárgy, az eszme, a festék-illat; az is, ami nincsen…

Születése óta ott rejlik benne a szép,

És nem törölheti semmibe sem ő sem bármi gép…


Bicske, 2024. április 15.




A képek valódi mű-alkotások, MI által generálva. 

2024. április 5., péntek

Hogyha felhő lehetnék

 Catelyn:

Hogyha felhő lehetnék…


Hogyha felhő lehetnék, fent, jó magasan szállnék!

Járatlan utak felett szellő-szárnyon járnék!

Kinek messze a hazája, megkeresném mindet,

Áldó árnyat vetnék rájuk, mint valami kincset!


Cseppről cseppre hullajtanék homlokukra csókot,

Megsúgva: az otthoniak remélik, hogy boldog!

Puha, pamacs simítással törölnék le könnyet,

Hamis vigaszt cirógatva: lesz ez egyszer könnyebb!


Hogyha felhő lehetnék, a napfény simogatna,

Hegyek előtt szellő szárnya emelne magasra…

Hogyha nehéz lenne szívem, eső könnyet sírnék,

És a csillag sorok közé biztatókat írnék…


Hogyha felhő lehetnék, én jó magasan szállnék!

A világon minden bajból túl sokat is látnék…

De észrevenném jó messziről a legkisebb szépet…

Látnám, hogy az Élet itt-ott jó kedvűen lépett…


Hogyha felhő lehetnék… Csak öröm-eső hullna!

Az élet minden nehézsége intésre simulna!

Virágszőnyeg virítana, amerre csak szállok,

Örülnének, hogyha látnák, akik felett járok!


Talán egyszer felhő leszek, csak egy apró gomoly…

Segítő szándékom – bár csak ábránd – komoly…

Talán nem leszek képes, csak esőcseppet sírni,

De éltető lesz, üzenettel: ki fogjátok bírni!


Tatabánya, 2024. április 05.


2024. április 4., csütörtök

Memoriter

Catelyn:

Memoriter

Néha, mintha rajtam lenne az élet minden gondja!

A létezés a vállaimat egyre lejjebb nyomja...

Hogyha a sors szele mégis lesodor egy terhet,

Adódik egy alkalom pihenni néhány percet,

A továbbiak képlete sanyarúan tiszta:

Az egy elvesztett súly helyett kettőt kapok vissza...

Atlasz vagyok, vagy csak magam óriásnak érzem?

Ostoba, hogy fel sem veszem, hogyha fáj vagy vérzem?

Gyenge, mert nem tudom letenni mások terhét?

Szerencsétlen mert belém még a segítést nevelték?

Néha úgy örülnék, hogyha nem is lenne lelkem...

Nem kavarogna sohasem ezer kétség bennem...

Képes lennék letenni, sőt akár fel sem venni!

Úgy szeretnék néha másik lét-cipőben lenni!

Megmaradva akkor is persze önmagamnak,

Csak egy kicsit, kis időre igazán szabadnak...

Tudva, hogy a terheimet újra fel kell venni,

És a dolgom -nap-nap után- ahogy addig, tenni...

Kipróbálni olykor-olykor könnyebbet és szebbet...

Összemérni másokkal a tornyosuló terhet...

Megtanulni, hogy nem a legnehezebb az enyém...

Még ha ezer probléma is közeledik felém...

Hasznos lenne néha tényleg más cipőben járni,

Saját életünket akár más szemével látni!

Ha nem is tudjuk a sorsunkat igazán letenni,

Képesnek kell maradni a bajban is nevetni!

Könnyes szemekkel is mindig újra talpra állni,

És elbírni amennyit kell, és újra megpróbálni!

Mert bárki is -Isten, Sors -vetett bizalmat belém,

Minden nehezével ez az élet csak az enyém!

Az én utam, az, amin járok, nem valami sima....

De enyém minden tévedés és oktalan kis hiba!

Ahogyan a gyümölcsét is én fogom aratni…

Küzdelmes? Az bizony, de nem szabad feladni!


Buszon, 2024.04.04.