A padon

 Catelyn:

A padon

Ücsörgök a régi padon, a bokrok ága eltakar...

Sok emlék a "régen voltból" -jó is, rossz is- felkavar...

Annyi mindent gondolok most, hova lett a régi táj?

Az idő szépen, csendben múlik - nem érzem csak, ami fáj...

Régen, ekkor hóba burkolta a világot a tél...

Hópihéket táncoltatott kacagtatóan a szél...

Eresz alján jégcsap dermedt, jégvirág az ablakon...

Most pedig a hűvös eső csepegését hallgatom...

Mintha kicsit ősz lenne még... Talán az van, nem tudom...

A bokrok sárga leveleit eltűnődve bámulom...

Néhány levél, kapaszkodik reszketve az ágakon...

Várja, hogy a sors letépje, elsodorja szárazon...

Ücsörgök a régi padon... Hol a tavasz? Hol a nyár?

Hol a labda? Homok? Hinta? A sárkányunk merre száll?

Hol van, ami elmúlt régen? Miért, ami itt maradt?

Szemem könnyes, szívem vérzik - rengeteg seb felszakadt...

Ülök még a régi padon. Búcsúzom. Hát elmegyek...

Fogadalmat -visszajövök- buta módon nem teszek...

Mert ha tudná, a régi pad, sejtené a régi táj...

Úgy érezném, haza jövök és nem lenne, ami fáj...

Óbarok, 2025. December 14.

Kép forrása: MI

Kicsit játszottam a Suno-val. Nekem tetszik. (Nem volt kedvem normálisan megszerkeszteni a videót Youtube-ra, így most ide fapados verzió kerül)

Szilánkok

 Catelyn:

Szilánkok
 
Üvegszilánkkal dekorált járdák
Homályba fakuló mámorok…
Hátrahagyott társak, rég felnőtt árvák…
Felejtésre szánt falvak, városok…
 
Rengeteg „régen, de jó volt” emlék!
Felbukkanó, illékony árnyalak…
Ki tudja, hogyan volt – kótyagos esték…
Borgőzös üdvözlés: Vártalak!
 
Egy korty, meg még egy, aztán a semmi…
Majd lesz valahogy… Kell legyen!
Fel kell majd ébredni, tovább kell menni!
A holnap már alakul egy jobb helyen…
 
Képlékeny jövőben rejlik a remény…
Kell valami, amit még hinni tud!
Lehet az élete durva, és kemény,
És önmaga, ki elől esdve fut…
 
A kezében üveg… Akár le is tehetné,
De kezeit hajtja az indulat!
Odavágja -durvábban, mint azt szeretné,
És nem inti józanság: nem szabad!
 
Üres kezekkel áll. Az alkotást nézi… Szikrázó szilánkok szerteszét… A kép boldogtalan, ő is az- érzi... Megbánta -jobban, mint sejtenék...
 
Elmúlt egy új nap, nem változott semmi.
Hazaindul. Talán még van hova…
Terve van. Rengeteg. Csak erő nincs tenni…
És elhiszi hogy nem is lesz soha…
 
Mégis… Talán, eltöpreng néha:
Tarthatna végül is szünetet!
De a kétségbeesése kínzóan néma,
És a kezébe csempész egy üveget…
 
Tatabánya, 2025. december 2.

Tehetetlen fohász

 Catelyn:

Tehetetlen fohász

Feszít az indulat, túlcsordul bennem!

Valamit, valahogy kellene tennem!

De tehetetlen vagyok, nyomorult, béna…

Jaj-kiáltásom csak bennem szól: néma…

Foggal, körömmel, fejjel a falnak!

Nem lehet vége így, ennek a dalnak!

Miért ő? Miért így? Túl sok a miért!

Könyörögnöm kellene. De kihez, és kiért?

Egy szóra pattanok, feszül az ideg…

Felettem a fájdalmas jövendő libeg…

Nyújtózom – hiába -, el mégse érem,

Pedig ha megfogom száz részre tépem!

Szaggatom, üvöltve, haraggal, sírva…

Nyomorult jövőkép, mi van rád írva?!

Át tudnám írni? -Csak néhány mondat!

Nem írok meséset, csak cseppet jobbat…

Sírni szeretnék… A most annyira fáj!

Csak azzal törődöm, amivel muszáj…

Kapkodva keresek, egy biztos kis pontot…

Emlékfoszlányok közt, mit, miért mondott?

Összegabalyodott a rengeteg emlék…

Vergődnek riadtan, mint megtépett lepkék…

Hessentem őket el, próbálnak szállni,

Idegtépő érzés a bánatra várni…

De nem várom! Nem tudom! Nem most! Sőt soha!

Múljon el! Nem baj, ha marad majd nyoma…

Csak legyen úgy… Máshogyan… Ha nem is mint régen…

Békésen, szelíden, megnyugvó-szépen…

Bicske, 2025. november 28.

Kép forrása: MI

Odaát...

 Catelyn:

Odaát...

Csak egy percre nem figyeltem! Korábban is megesett...

Nem történt baj! Persze pusztán szerencsém is lehetett...

Mégis, kérem, mutassa meg, hova is van írva,

Hogy a testem felett nekik ott kell állni sírva?

Nem vitázom, csak szerintem túl fiatal voltam!

Élnem kéne, mégis fekszem koporsóban, holtan...

Nincs rá gyógyszer, nem segíthet rajtam sírás, ima...

Csak egy percre... Máskor is volt... Mi volt hát a hiba?

Csak egy percre nem figyeltem, pedig kellett volna.

Panaszom most késésemről, bosszankodva szólna...

Mégis, talán megfáradva, nyugovóra térnék...

Ahelyett, hogy a halál elől haladékot kérnék...

Csak egy perc volt! Megbántam már, Isten tudja hányszor!

Mindennapos, megesik ez mindenkivel százszor!

Egy perc! Nekem ügyvédem van! A panaszkönyvet kérem!

Előttem az életem, hát muszáj visszatérnem!

Csak egy perc volt! Soha többet! Megígérek mindent!

Tart, amíg tart, alázattal szolgálom az Istent!

Ha kell, az Ördög lába elé leborulok csendben!

Csináljon valaki bármit, legyen minden rendben!

Csak egy perc volt... A kapu nyílik. Be kell rajta lépni...

Mosolyognak, biztatóan, nincs itt mitől félni!

Vallanom kell. Csak egy perc volt! -Mentem magam súgva...

Az öreg bólint. Hallotta már. "Próbáljuk meg újra?"

Zuhanok, átölel a puha, meleg, selymes semmi...

Új esély, egy más életre, lehetőség: lenni!

Felejtésre kényszerít egy perc alatt a múltam...

Szertefoszlik az újabb létben minden, ami voltam...

Buszon, 2025. November 25.

Kép forrása: MI

Én nem értem a szerelmet

 Catelyn:

Én nem értem a szerelmet

Én nem értem a szerelmet. Nem tehetek róla!

Akárhogy is alakul, ugyanaz a nóta…

Lehet igen, lehet nem, mindig van egy “ó, jaj...”

Egy megfáradtan aláhulló, vágyakozó sóhaj…

Én nem értem a szerelmet. Logikája nincsen.

Egyetlen szó, megterem mégis benne minden!

Két félből lesz egy egész, egybe forr a lélek…

A szerelmes kis cukiságok bosszantóan szépek…

Én nem értem a szerelmet. Nem is fogom soha!

Zavar, hogy nincs igazán, megfogható oka.

Önmagáért létezik, a semmiből terem…

Én meg értetlenkedve kapkodom a fejem…

Én nem értem a szerelmet. Pedig sokat látok...

Nem zavar, ha más boldog – bár néha falra mászok…

Teszem – mintha érteném –, a dolgom, ahogy illik…

Nem is sejti senki, hogy a bicska közben nyílik…

Én nem értem a szerelmet. Örülök is neki!

Rémít, hogy a fogait rám vicsorogva feni!

Jaj nekem, ha utolér, szedem is a lábam!

Senki nem lesz boldogabb -míg gyorsabb vagyok – nálam!

Bicske, 2025. november 18.

Kép forrása: MI

Nem ünnepi

 Catelyn:

Nem ünnepi

 

Meghaltak bennem az ünnepek, nem akarok róluk már tudni!

Szeretnék előlük messzire, rettentő messzire futni!

Elrejtőzni a semmiben, ne is sejtsék, hogy élek…

Bárcsak tudnám, hogy végül is, mi a fenétől félek?

 

Nekem nem öröm a névnapom, a születésnapom is teher!

A lelkemen, nyomasztó szürkeség, számtalan hétköznap hever…

Nem várom már a karácsonyt, nem vidítanak a fények…

Taszítanak a vásárlásra biztató kitalált lények…

 

Mosolygok -muszáj, mert úgy illik -, de nem akarok ott sem lenni!

Műbájammal – de átlátszó!- nem tudok semmit sem tenni…

Várom a végét úgy, ahogy régen a jöttükre vártam…

Nem tudom, hogy mi volt a szép, amit akkor még láttam?

 

Meghaltak bennem az ünnepek. Eltemettem mind mélyre…

Nem tekintek rég áhítattal az ünnepet előző éjre…

Nem szeretnék ajándékot, és ne is vegyenek észre!

Megsértődnek, ha elbújok -az ő érdekükben! – félre…

 

Pedig csak csöpp csendet szeretnék, magamért, magammal lenni…

A mindennapok nyűgjét, baját, egy óráig elő sem venni…

Hallgatni csak, nyugton ülni, nem is gondolva másra…

Hagyni, hogy a múló idő a megszokott útjait járja…

 

Ez is el fog múlni, tudom, talán nem is fog fájni…

Képes leszek az ünnepeket a színtiszta fényükben látni…

Áhítattal, csodaként nézni, úgy, ahogy gyermekként, régen…

És ünnepelni örömmel telve igazán, őszintén, szépen…

 

Tatabánya, 2025. november 12.

Kép forrása: MI

Sötétben

 Catelyn:

Sötétben

 

A sötétség legmélyén élnek a szörnyek,

Az ágy alatt bújnak a porcicák…

Reccsen a padló, és port hint a szőnyeg,

És semmivé foszlik a jó világ…

 

A fal mellől ránk mordul, mérges az árnyék…

Nyomunkban reszketés lépeget…

Mantrázzuk -hiába- mindez csak játék,

Nem riaszt más, csak a képzelet…

 

Csont-ágak reccsennek, szellem-szél suttog…

A velőnkig kapjuk a hideget…

Mocsári rém lépte elnyúlva cuppog,

Szétborzolva az ideget…

 

Rémítő, nagy fallá forrnak az árnyak…

Nem tudjuk, mi nő ki belőle…

Fog csikordul, fenyegetve csattognak szárnyak,

És hiába futsz, nem jutsz előre…

 

Az igazi szörnyek a sötétben laknak…

Rossz voltál? Hallod már lépteik…

Testedből féktelen lakomát csapnak,

És az utolsó perced is élvezik…

 

Megszűntél létezni? Nem volt, csak álom?

Kellemes az életre ébredés?

Halott madár károg a ködbe vont ágon:

Megfoszt a reménytől: Tévedés!

 

Ülsz a sötétben… Egyedül… Némán…

Számolod a közelgő lépteket…

Baljósan kacagsz egy sosem volt tréfán,

Átfested vérrel a kék eget…

 

Fekszel… Kifosztva… Megtörve… Halva…

A sötét feloldott, most eltemet…

Beleolvaszt végül az egynemű falba,

Elpusztítva a lelkedet... 

 

Tatabánya, 2025. november 10.

Kép forrása: MI