Szerzői jogvédelem

Az itt megjelent írások a szerző (Catelyn), vagyis én saját írásai(m), ezért a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján szerzői jogvédelem alá esnek. Megtiszteltek vele, ha kifejezitek véleményeteket (akár negatív akár pozitív), de egyúttal szeretném kérni, hogy ha megosztjátok műveimet, legyetek kedvesek feltűntetni engem, mint szerzőt. Köszönettel: Catelyn

2025. november 3., hétfő

November

 Catelyn:


November

 

A sötétség selymén át libben az este,

Ködöt szitálnak a csillagok…

Ősz-ruhát ölt fel a mindenség teste,

Kavarognak kesernyés illatok…

 

Harmatcsepp gyöngyöz a dérlepte fákon,

Levelüktől fosztottak ágai…

Elmúlás suhan a megfakult tájon,

És múlt időt igéznek szárnyai…

 

Súlyosan simul a nagy csend a tájra.

A létezés távoli, halk zsivaj…

A bánat is mintha a lelkünkre szállna,

Hamisan hangzik a „semmi baj”…

 

Mégis… Valahogy más most a minden.           

A fájdalmak könnyebben látszanak…

Érzékenyebben érint a nincsen,

A vágyak a lelkekkel játszanak…

 

De talán… Ez is elmúlik egyszer.

Emlékké szelídül majd a nincs…

És megérti végül a gyarló, az ember…

Hogy a szeretett semmi is drága kincs!

 

Tatabánya, 2025. november 3.


2025. október 14., kedd

Álom-fejtő

 Catelyn:


Álom-fejtő

Mit jelenthet -hogyha jelent? - az álom? Reményeket, és sápadt vágyakat?
Repülni késztet, fel a magasba, miközben viaszból aggat hozzá szárnyakat?
Biztatóan kecsegtet a jóra? Eldobva szégyent és egyéb elveket?
Zokogva ébresztve borús valóra, csalódva: Bárcsak! Miért nem lehet?

Mit jelenthet, jelent-e bármit az álom? Vagy csak mi szövünk köré szép mesét?
Bölcsen bólogatva -mint aki érti -, a sok valótlan csalóka ígéretét?
Jelentéseket próbál csalni a csendbe? Arról, amit a tudatunk eldugott?
Vágyni tanít az arra érdemtelenre, amit a lelkünk elengedni nem tudott?

Mit jelenthet a szivárvány fent az égen? Az elmosódottá fakuló csillagok?
Mit jelentenek a hangok a messze-régből? Az ismeretlenül ismerős illatok?
Mit jelentenek a sohasem létezett képek, a fontosnak tűnő bár sosem járt utak?
Mit jelentenek az emlékeink sötét mélyén, az elfeledettből táplálkozó kutak?

Mit jelentenek? Azt, ami réges-rég elmúlt? Vagy azt jelentik, ami sosem létezett?
Megcsal -csak azért mert jólesőn hagyjuk – egy percnyi örömért a bús emlékezet?
Az is lehet, hogy valamiről szólnak, éjben fogant, nekünk készült leckék,
Felriadva mind menten tova illan, és nem marad más csupán foszló emlék…

Hol születnek, ki tudja, meg az álmok? Hová lesznek, amikor ébredünk?
Mi van, hogyha az életünk is álom, és igazából mi nem is létezünk?
Régmúlt vagyunk? Sosem láttak eddig? Fontosak, vagy elfeledhetők?
Homályos árnyak, ködös temetők csendjén – afféle kedélyes szellemeskedők?

Rémek, örömök, csendek, távoli arcok, semmit sem jelentő fanyalgó mosolyok…
Múló pillanat, aminek lábnyoma mentén, kótyagosan az ébredés gomolyog…
Mégis, hogyha valóban álom az élet, és ha valaki ébred, én már többé nem leszek…
Olyan-amilyen, furcsán sodró a létem, de igyekszem örülni annak, hogy létezek!

Bicske, 2025. október 14.

Kép forrása: MI



2025. október 8., szerda

Reszket a lelkem

 Catelyn:


Reszket a lelkem

Sötétbe dermedve reszket a lelkem...
Kísértik jövendőm árnyai...
Földhöz szegezi ezernyi terhem,
És megtépve lógnak a szárnyai...

Pedig még vágyna repülni, szállni!
Remélve, felfelé nézeget...
Szeretne levegő-ösvényen járni,
Átszelve némán a kék eget...

Lánc feszül bokáján, csendülve: maradj!
Szabadulnod magadtól nem lehet!
Letépnéd rabigád? Próbáld meg! Szaladj!
De a félelmed lesz, ami eltemet...

Jövendő félelmek követik lépted,
Tépázzák megfáradt szárnyaid...
Vágysz még? Vágytál? Magad sem érted,
És semmivé kopnak a vágyaid...

Csak vagy, létezel, semmit sem várva...
Elmúlttá mállik a pillanat...
Magad-féle test-börtönbe zárva,
Az árnyékod csupán, mi itt marad...

Egyetlen percig, pár óráig, hétig?
Volt? Nincs? Biztos, hogy létezett?
Úgy élt egy életet -jól? rosszul?- végig,
Hogy nem vette észre, amikor tévedett?

Sötétem mélyében reszket a lelkem...
Repülni csalják a csillagok...
De nincs elég erőm, nincs elég merszem...
Erőtlen suttog: még itt vagyok...

Tatabánya, 2025. Október 08.

Kép forrása: MI



2025. szeptember 23., kedd

Ha meghalok...

Catelyn:

Ha meghalok…

 

Ha meghalok, tudd, nem haragszom! Nekem többé nincs okom…
Hogyan tovább? Lesz, ahogy lesz, most már mindegy… Gondolom…
Megpihentem, elmúlt minden, a semmi ölel melegen…
Az emlékem csak, ami fájón, könnyfakasztón eleven…
 
Hova lettem, ami voltam? Az égen, puhán lebegek?
Kora őszi langy-melegben napfény-hangon nevetek?
Jég virágot rajzolgatok, esőfelhőt facsarok?
Harmat-cseppben ezüst hangon, dermesztően kacagok?
 
Simogatok, mint a szellő, bárányfelhőt terelek?
Ha kérdeznek tőlem, némán, levél-rezgést felelek?
Keresek és nem találok, akármit is kutatok?
Tévelygőknek – valamerre – kétes utat mutatok?
 
Leülök egy felhőszélre, lábaim ott lógatom?
Az időt -bár sietne már! – hajcsár módra nógatom?
Csillag-virág égi réten elmerengve ballagok?
Fent, a Holdon, üldögélve hegedűszót hallgatok?
 
Nem tudom, hogy mit csinálok, amikor már nem leszek…
Az is lehet, egyszerűen, volt-nincs módon elveszek…
Talán fel sem tűnik végül, nem is veszem észre!
Elsüllyedek, csendesen a túlvilági mélybe…
 
Tatabánya, 2025. szeptember 23.

Kép forrása: MI




2025. szeptember 22., hétfő

Holdfény -zenével

 Még mindig el van a gyerek, ha játszik. 

Nem teljesen így képzeltem el a Holdfény című versem zenéjét, de kifejezetten tetszik ez a dal. 

A technika ugyanaz, a Suno szerkesztette. Nem mondom, hogy elsőre szerelem-zenét gyártott, és volt pár kevésbé jól sikerült, de nekem megfelel. 

Viszont a képért MI-nek jár a buksi simi, ő másodszorra összehozta a nekem tetszőt. 







2025. szeptember 19., péntek

Fogorvos után

 Catelyn:


Fogorvos után

Összementem? Kicsi vagyok! Vagy a szék lett óriás?
Gyermek vagyok újra, félek, ahogy régen – nem vitás…
A doktornő a maszk mögött -úgy tűnik, hogy – mosolyog…
Érdeklődik -nyugtatgatva – félni van -e komoly ok?

Bólogatok, elmesélném, de szólni most nem merek…
Megijeszt az egész szoba, hiába szép: reszketek…
Hagyna még egy kevés időt, de másnak a foga fáj…
Jaj, de nehezen nyílik ki elég nagyra most a száj!

Kinyíllik, a lámpa felgyúl, én a szemem lehunyom…
Ha nem látom, nem is félek! - hátha bejön- mormolom…
Fogaimon tükör koccan, óvatosan nézeget…
Ijesztően hangzanak a szájából a részletek.

Terelget a kis szobába, nem elég a látható.
A röntgensugár a megoldás, alapos és átható.
Foglaljak helyet a székben, nem fognak – még – bántani!
De én azért úgy szeretnék eltűnőset játszani!

Ki kell húzni, szól a döntés – vitatkozni nem lehet.
Jövő hétre várják vissza a begyulladt beteget.
Mert hogy van egy gyulladt gócpont, recept fent a felhőben…
Egyelőre megúsztam, de kedvem mégsem felhőtlen…

Baktatok a patikába, kiváltani gyógyszerem.
Bárcsak volna minden bajra orvos-biztos módszerem!
De sajnos nincs, és már tudom, jövök vissza pótlásra,
És nem vígasztal a dolgozók tüneményes jósága…

Most felhívok néhány embert, tudják meg, hogy túléltem.
Tudom, hogy nem hinnék úgyse, nem füllentem: nem féltem…
Nyüglődésemen cukkolva- nekik szabad… - nevetnek,
De azért még így is tudom, foghíjjal is szeretnek…

Bicske, 2025. 09. 19.

Kép forrása: MI



2025. szeptember 18., csütörtök

Megosztó

 Catelyn:


Megosztó

 

A szülők feltöltik a netre, ha a gyerek cuki.

Kommentelnek: „Az enyém meg…” „Videó van?” „Muti!”

„A gyerekem azt csinálta!” „Jaj de ügyes, édes!”

Miért is kell mutogatni? Egyszerűen rémes!

Mert a világ -tudjuk régről – nagyon szép, és kerek:

Előbb-utóbb fel fog nőni bizony az a gyerek!

Nem biztos, hogy örülni fog a pelenkás képnek,

Mit a neten évek óta idegenek néznek!

 

Idézgetik, mosolyogják, egyszer mit is mondott…

Nem okoz a felnőtteknek lehet semmi gondot,

De majdan a felnőtt-gyerek szégyenkezve pirul,

Hisz a képen – mit most néznek – arcán spenót virul!

 

Meztelenül ül a kádban, mindent lehet látni…

Azt is amit – manapság már ki is illik vágni…

Kitakarni, matricázni, de fel se kéne rakni…

Mit fog később szegény gyerek a kortársaktól kapni!


Meg kell őrizni a percet, minden emlék érték…

De a gyerekek, hogy kitedd sosem maguk kérték!

Elég, hogyha nektek cukik, csak a család látja,

Hogy a pici ezt  vagy azt hogyan és mért csinálja?

 

Nem kell, sem ma sem később, hogy idegenek tudják,

Hogy a kamasz gyerekeid, mennyire is lusták!

Suli után hova járnak, merre jönnek haza,

És a jó fej apa-anya mennyire is laza?

 

Nem érti a csacsi szülő, ha a gyerek kéri:

Ne tegye ki, nem szeretné, sőt jogait sérti…

Hiszen ő csak büszke rá és szeretné, ha látnák,

Csemetéje mesén-tanult balerina táncát…

 

Persze, neki ő a legszebb, legügyesebb, cuki!

Dicsérte is szombaton a kisboltban a Juli!

Ő is mutatott az unokájáról pár képet:

„Látod, hogy húzza az orrát? Eb-piszokba lépett!”

 

Mintha, amíg nincs neten, a gyerek nem lenne!

Lehet, ezért nincs is nekik semmi furcsa benne?

Megosztják majd idegenek, születnek a mémek,

És kerülnek rossz kezekbe kissé intim képek…

 

Nem mindenki tekint rájuk épp úgy, mint a család.

A felnőttek közt akad hazug, rossz szándékú, galád…

Gúnyolódnak, kinevetik, sokszor csúnyát írnak…

Hihetetlen, kitalálni mennyi rosszat bírnak?

 

Sír a szülő, a gyerekét, nem érti, mért bántják?

Hiszen olyan aranyos, és segítőkész, látják?

Sértődötten letöröl -kis időre – pár képet…

Aztán kezdi előröl majd: „Láttatok már szépet?”

 

De, ahogy már említettük, a világ szép, kerek.

Elborzad a képek láttán majd egyszer a gyerek.

Megfogadja, hogy ő soha! A családnak csakis!

De nekik is nagyon ritkán, szépet – elég az is!

 

Tatabánya, 2025. szeptember 18.