Jövőkép

Catelyn:

Jövőkép

Van egy sírkő, a jövőbe rejtve!

Haladsz felé a sorsodat sejtve!

Remélve titokban valami szebbet,

Mint semmibe robbanó halálos csendet...

Néha úgy érzed, jó lenne tudni...

Néha szeretnél előle futni...

Néha retteged, néha meg várod...

Miközben életed útjait járod...

Reménykedsz, hogy talán nem is fog fájni!

Lesz időd karodat búcsúra tárni...

Utolsó mosollyal - nem szabad sírni!

Megnyugodva: ők is ki fogják bírni!

Van egy sírkő, a jövődbe rejtve...

Követed sorsodat csak a biztosat sejtve...

Néha örömmel, néha meg bánva,

Csalódva miért lett neked ez szánva?

Kinek így, kinek úgy, de nehéz az élet!

Észre sem vesszük már olykor a szépet!

Elfelejtjük gyakran, hogy jó azért élni,

És nem kell a haláltól rettegni, félni...

El fog jönni, ahogyan meg lett az írva!

Kapaszkodhatunk, hiába sírva...

Haladékért esdve, hisz jó lenne élni!

Kitől lehet -csak egy órácskát- kérni?

Nincs kegyelem, üt az óra, eljönnek érted!

Elcsitul a szív miközben dermed a véred!

Kívülről szinte csak alvónak látszol...

Szeretnéd hinni, ugye, hogy játszol?

Semmivé foszlik, aki valaha voltál!

Temető vár, sírhant és dallamos zsoltár...

Sírkő, rávésve amit a jövendő rejt csak!

Bús ígéret arról, hogy nem lesz több holnap...

Mi lenne, ha tudnánk, hogy mikor lesz vége?

Minden lényegtelent eltennénk félre?

Utoljára -először - élveznénk az életet?

Megfejtve -megkésve - végül a lényeget?

Vagy tennénk -amíg lehet- csendben a dolgunk...

Lennénk egy kicsit még azok kik voltunk,

Nem töprengve arról, kik lehettünk volna!

Porból-porrá testünk elvegyül a porba...

Van egy sírkő a jövődbe rejtve...

Van egy életed, de élni mond mersz-e?

Visszanézve talán úgy látod majd: vétkeztél,

De talán ebből fogod tudni, hogy léteztél...

Óbarok, 2023. augusztus 2.

Egyetlen óra...

 Catelyn:

Egyetlen óra...

Egyetlen órát kérek magamnak, ígérem, aztán jó leszek!

Egyetlen órát – mielőtt még önmagamban elveszek…

Egyetlen órányi néma csendet, elmerengeni kis időt,

Pedig kérhetnék új élet utat, és végig talpalni jó cipőt!

Nem kérek új célt, nem kérek támaszt, nem kérek semmit, ami van!

Egyetlen óra, ennyi a vágyam, hadd legyek addig önmagam!

Hadd legyek én, az egyetlen fontos, a gyarló módon emberi!

Ne a szürke, mindennapi, aki felvállalni magát nem meri!

Egyetlen óra! Egy rövidke ünnep! A szabadság édes illata!

Szeretném látni, hogy ragyog felettem, a jövendő remény csillaga!

Álmodni szeretnék, szabadon, bátran, nem félve attól, ami lesz!

Nem rettegni, hogy sok hiába ábránd, valót, és igazat tönkre tesz…

Egyetlen órát! Tényleg csak egyet! Hadd legyen minden perc enyém!

Ne legyen belém vetett hit, és ne nyújtsanak elvárást felém!

Ne legyen bizalom, hamis ígéret, csalóka szó, csak néma csend!

Egyetlen óra, hogy szívembe nézzek, mi van mélyen elrejtve bent…

Egyetlen óra, csak hogy tudjam, tudok még egyénként létezni!

Nem csak feladatok hosszú sora vagyok, mit el kell végezni!

Nem vagyok eszköz, megkopott lépcső, vagy testet öltött hallgatás!

Több vagyok, mint egy elrebegett, együttérző, halk jajgatás!

Egyetlen óra! Önmagammal! Hogy figyelni tudjak végre: rám!

Egyetlen óra, amíg nincsen rajtam sem gyeplő, sem hám!

Egyetlen óráig kerüljön le rólam minden rút iga!

Peregjen le a puszta földre minden emberi hiba!

Egyetlen óra, legyek bár szellem, lélek, vagy bármi éteri!

Egyetlen óra talán elég lesz önmagam végre érteni!

Egyetlen órát kérek magamnak, ígérem, aztán jó leszek!

Minden igát, terhet, gondot, önként és dalolva felveszek!

Egyetlen óra, csak hogy tudjam, valahol én még én vagyok!

És én leszek - bármilyen gyorsan szaladnak el az évszakok!

Egyetlen órányi édes szabadság, minden perce az enyém!

Egyetlen napsugár az éltem borongós, felhő-dús egén…

Bicske, 2023. július 07.

Láng-lélek

 Catelyn:

Láng-lélek

Kedves Jövőm, Sorsom, vagy akár így is hívhatlak: Végzetem!

Nem is kell már, hogy ismételjem, ismered jól a nézetem:

Majd lesz valahogy, vagy így vagy máshogy, valahogy mindig alakul!

Kapaszkodom, foggal, körömmel megátalkodottan makacsul…

Nem adom fel, ki fogom bírni, vagy így vagy máshogy, még nem tudom…

Az élet iskola? Tanulok élni! Nem reszketek azért, hogy megbukom…

Tudom – bármi vagy – vár még sok lecke, felelet is lesz még, nem kevés!

Lesz még bőven zokogás, bánat, és az eljövendőtől rettegés!

De tudom, hogy lesz még nevetés, kacaj, gondosan őrizgetett öröm!

Hogyan és miként, mikor és meddig? A fejem ezeken már nem töröm!

Majd lesz valahogy. Vagy így vagy máshogy. Vagy sírok majd, vagy nevetek…

De kapaszkodom a létezésbe, hogyha többet már nem is tehetek…

Valahogy azért jó néha élni! Pusztán a létezésért létezni…

És jól esik az embernek néha emberi módon tévedni…

A tökéletesben és a véletlenben – e kettőben, tudod, nem hiszek!

Oka van annak, hogy néha napján kiborulok, és hisztizek…

De felállok, ha addig is élek! Mert makacs vagyok, tiszta dac!

Te döntöd el, hogy elkerülsz engem, vagy ahogyan vagyok, elfogadsz!

Oké, nem vagyok egyszerű eset, de a lelkem a sorsom faragta!

Tépte, törte, taposta, zúzta, ezernyi aprócska darabra!

Porrá zúzva, hamvába fulladt, de megújult erővel lángra kap!

Ha rövid időre, de messzire űzi a fenyegető, vad árnyakat!

Szobahőmérsékletre lehűlve, önmagammá majd megkötök,

Ábrándokat szőva a majdról, hogy milyen lesz hogyha megnövök…

Kitárom majd a lángból szőtt szárnyam, egy ugrással az égre felszökök!

És közben a lelkem kamasznyi énje, az ábrándjaimtól felröhög…

És nevetek én is, nem akarok sírni! Szevasz énem, újra itt vagyok!

Kitűzök az ábrándjaim egére, egy újabb csábító csillagot!

Az életem egén én vagyok a holdfény, a csillagok pedig az álmaim...

Az első napsugár a semmibe mossa minden reggel a vágyaim!

De minden este, amikor csend van, és pusztán az életért létezek,

Lángból szőtt szárnyain csattog a szabadra bocsájtott képzelet…

Tudom, hogy nem repülhet örökké, néha visszatér, megpihen…

Néha erőtlenül köddé válik a légüres, hideg semmiben…

De minden este, amikor felragyognak az első csillagok,

Búcsút intek borús valóság, bú és gond – mindent itt hagyok!

Tudod, Sorsom, Jövőm, vagy akár becézhetlek is: Végzetem!

Derűm előtt fejet hajt némán elég gyakran az értelem…

Bárhogy lesz is, a végén talán sírok, de lehet, hogy nevetek,

De nem adom fel, akkor sem, ha ez a legtöbb, mit tehetek!

Mány, 2023. június 19.

Hullámok

 Az ihletet adó mű Németh Sára keramikus művész, Léthé című alkotása.

Catelyn:

Hullámok

Néha a felejtés vizére szomjazom.

Jó lenne feledni... Igazán? Nem tudom…

De a Léthe hűs vize csábító, tiszta,

És amit elsodor, nem hozza vissza…

Melyik jobb: feledni, vagy feledve lenni?

Sírni, ha elmúlt, vagy sosem szeretni?

Meddig kell vajon az igazit várni?

Érdemes, ha -talán – nem fog, csak fájni?

Hullámzón támadnak engem az emlékek,

Mint semmiből feltörő, hívatlan vendégek…

Behunyom a szemem, nem akarom látni!

Vajon, ha nem leszek, akkor is fog fájni?

Feledni szeretnék! Bánatot, könnyet…

Semmi-sötétet, fájdalmas csöndet…

Mosolyba csomagolt, elfojtott zokogást…

Vész hírt sejtető, tétova kopogást…

Elfeledni mindent, azt, ami rossz volt!

Vihart, ami lelkemben őrjöngve tombolt!

Néma sikolyokat, könyörgő kezeket!

Semmibe elfújni, mint szellő a levelet…

De megtartanék pár emléket mégis!

Hiszen történt néha azért szép is...

De az első korty már eltöröl mindent...

Gyermeket, felnőtt-ént, hitetlent, Istent…

A Léthe hűs vize simogat, ölel…

A jelenből múlt lett, a távoli közel…

Küzdök még riadtan, a sors ellen úszok!

De érzem, lassan a semmibe csúszok…

Kezem még tétován keres egy támaszt…

Illanó emlékek közt kutatok választ…

Talán nem is fontos, hogy mi volt a kérdés…

Feledésre vágyom! Pusztító az érzés…

A hullámok összecsapnak fejem felett halkan…

Megkísért a múltból egy elfelejtett dallam…

Átölel a nem-lét, a megtisztító béke...

Fogadj magadba, vágyom hozzád Léthe!

Óbarok, 2023. április 22.

A hegymászó búcsúja

 Catelyn:

A hegymászó búcsúja

Mi hajthatja az embert annyira magasra,

Hogy kihívja a halált, derűsen kacagva?

És mi késztethet bárkit, hogy elfelejtsen félni?

Mi lehet nagyobb cél, az ős-parancsnál: élni!

Csábíthatnak, vonzhatnak akárkit a hegyek!

Mosollyal búcsúzva: hamar itthon leszek!

Tudván, hogy a hamar sohasemmé válhat,

Hiszen léptük nyomán a néma halál járhat...

Hogy szól az a búcsú, miben hamisak a szavak?

Ami után a maradóknak csak megbocsájtás marad?

Hiszen aki elment, talán nem jön soha vissza!

Emléke, mint a havas hegyek, ártatlanul tiszta...

Vajon ha tudja… Hogyha képes a jövőbe látni...

Visszatarthatta volna a végzetétől bárki?

Vagy ment volna akkor is, fel, a magas hegyre?

Ahova űzte valami -önmagából - egyre?

Mire gondolhatott, mielőtt végleg lehunyta szemét?

Gondolatban megfogta a szerettei kezét?

Szellő szárnyán lopott könnyes arcaikra csókot,

Reménykedve, hogy lesz még egyszer, akit szeret boldog?

Vagy mindent ami ő volt, eltörölt a semmi....

Utolsó parancsa: menni, egyre menni!

Észre sem vette talán, amikor megérkezett,

És elfelejtett mindent, azt is, hogy létezett...

Lehunyta a szemét, vagy még kémleli az eget?

Elfogadva némán havat, szelet, jeget...

A csillagos ég alatt megpihent, hazatért,

És megbocsájtást nyert talán most mindenért...

Alszik, álmodik, vagy álmodnak még róla...

Emléke friss, egy illat, hang, egy régi kedves nóta...

Egyetlen utolsó döntés, egy hiba, egy tévedés....

De ember volt, akinek eddig tartott a létezés...

Ha ismeri a jövőt, lehet, el sem indult volna!

És nem írnának ennyi cikket indulattal róla!

Megkérdőjelezve mindent, amiért létezett,

Egy pillanata miatt, amikor tévedett....

Élhetne... Mások szívében még él is!

Másfajta létezés azért kicsit mégis...

Dermedt tetemét hó öleli, csókolják csillagok...

De aki itthon maradt, felzokog: itt hagyott!

Óbarok, 2023.05.29.

Otthon-lét

Catelyn:

Otthon-lét

Ez már nem a régi otthon, már nem a régi fészek!

Hiányoznak belőle elég fontos részek!

Pedig ugyanaz a ház, őrségét a régi helyen állja!

Mégis, mintha valakit tárt karokkal várna...

Valakit, ki olyan messze, nem jöhet már vissza!

Kopott ablak üvege az eső könnyet issza...

Múlt idő homályában megfakuló álom...

Gyermekkorom derűjét már sehol nem találom...

Pedig azért egyben van valahol a lényeg!

Ugyanolyan árnyékok, ugyanolyan fények...

Ugyanazok a falak is, ugyanaz a tető...

Csak valahogy hiányzik belőle az erő....

Valamikor -gyermek szemmel -palotának láttam!

Padlás létra fokain hercegnősen jártam!

Nem féltem, tudtam, hogy megvéd az otthonom!

A felnőtté válással mi változott? Nem tudom...

Lehet én változtam? Azért látom másnak?

Szeretnék ellenállni minden változásnak!

Azt szeretném, ami rég volt! Ha minden olyan lenne!

És nem változna többé soha semmi benne!

Az vagyok - a felnőtt - aki régen akartam lenni!

Hogy gyermek legyek újra, vajon mit lehetne tenni?

Ha behunyom a szemem, ha úgy teszek, ha játszom...

Egy boldog pillanatig talán kisgyereknek látszom…

Felnőttem. Ez van. Ez a dolgok rendje...

Valahogy mégis kevés örömöm van benne...

De örülni fogok! Van akinek más jutott!

Szomorú sors azé, aki felnőni nem tudott...

Örülni fogok, keresem majd mindenben a szépet!

Más szemmel nézve talán nem is rossz az élet!

S ha nem is lesz már semmi olyan, úgy ahogyan régen... 

Talán le tudom élni az életemet szépen...

Óbarok, 2023. május 18.

Que sera, sera...

 Catelyn:

Que sera, sera...

Jöjjön most bármi, én már csak nevetek!

Jelenleg ez a legtöbb, mit tehetek…

Majd lesz valahogy, véget fog érni!

Nem vagyok hajlandó a jövőtől félni!

Az én sorsom, de igazán mégsem függ tőlem…

Van benne váratlan fordulat bőven…

Majd lesz valahogy, én ki fogom bírni!

Nem fogok semmiért azért sem sírni!

Az éveim során sírtam már eleget!

Fáj? Nem számít! Én azért is nevetek!

Ami belül van, úgysem láthatja senki…

Bonyolult dolog ez: embernek lenni…

Néha szeretnék csupán virágként élni!

Nem rettegve attól, hogy le fognak tépni!

Vagy a szél szórja messzire rólam a szirmokat,

Miközben tetemem díszít majd sírokat…

Lennék egy kő darab, hangyányi szikla…

Semmibe lobbanó, aprócska szikra….

Elmúló pillanat, egy illanó álom…

De embernek születtem… Néha már bánom!

Ha tudom előre, vagy ha kérdeztek volna…

A lét-történetem talán másképpen szólna…

Az én mesém, de mégsem egyedül én írom…

Semmi baj. Véget ér. Bármi jön, kibírom!

Óbarok, 2023. május 17.